Tollvonás / 2013. július

BÖSZÖRMÉNYI GYULA

Kedves Nóra!
Elnézését kérem, hogy ilyen sokára, de most végre válaszolok. Megtisztelő a kérése, szívesen küldök írást a Molynak, aminek egyébként a feleségem is lelkes, aktív tagja, és örökösen győzköd, hogy én… Csak az idő, ugyebár.
Mellékelek egy írást, remélem, jó lesz. További kellemes molyolást!
Gyula

Homályzóna

Hogy miért írok gyerekeknek?

Röviden: én egyáltalán nem szoktam gyerekeknek írni.

Én valójában egyetlen gyereknek írok: annak a kilencéves kölyöknek, aki magam voltam egykor. És ez nem valami lila, intellektuális hablaty, mivel véresen komolyan veszem. Amint kifut a kezem alól egy sor, oldal, jelenet, fejezet, a pontot elhelyezve a papíron (monitoron) arra gondolok: „Rendben, akkor most lássuk, vajon ez tetszene-e a kilencévesnekem!” Ha nem, már repül is a papírkosárba (virtuálisan, vagy se).

Persze jó hallani, tudni, tapasztalni, hogy sok más, ma élő gyereknek (és felnőttnek) is tetszik, amit a papírral-papíron elkövetek, de igazság szerint én eredetileg (történelmileg, zsigerileg, lélekből fakadóan – ahogy tetszik) soha nem akartam az ő korosztályuknak írni. Az első, nagy sikert aratott ifjúsági regényem (Gergő és az álomfogók) megjelenésekor már túl voltam 13 agyonhallgatott, vagy csupán szűk szakmai és olvasói rétegnek tetsző ún.felnőtt köteten. Megvallom: nem tett boldoggá ez az agyonhallgatás. Melyik író ne szeretne sikert, kígyózó sorokat, ha dedikál, meghatottságtól ragyogó könyvtáros és könyvboltos arcokat, mikor megérkezik, hogy jelen legyen a könyvei között, s mindbe belefirkálja a nevét?

Mind ezt szeretnénk, erre vágyunk – még azon írók is, akik ezt soha be nem vallanák, mivel (állításuk szerint) ők pusztán a művészet puha karjainak ölelésére vágynak, hisz a jelenkor úgyse érti a műveiket. Frásznyavalyakórságot, barátaim! Sikert akarunk, oszt jó napot! Minden vágyunk azon fanyalogni, hogy már megint riportra, tévéstúdióba kell loholnunk, és percnyi időnk sincs feleségre, gyerekre, kutyára, barátokra, mert csak úgy zúdul, árad, morajlik ránk a sok forgatókönyvre, színdarabra, novellára, esszére, glosszára, no, és persze nagyregényre szóló megbízás. Ja, mert azokat persze csakis mi (én) tudjuk (tudom) megírni.

Ezt akarjuk, erre vágyunk, bezony!

Hátra arc! Vissza eredeti témánkhoz!

Magyar gyerekirodalom. A fénykorának vége, pedig sokan azt hiszik, most ragyog csak igazán. Ez nem igaz. Amiben jelenleg vagyunk, az a magyar gyermekirodalom homályzónája, ahol sűrű, színes ködben botorkálva halljuk, tapintjuk (olvasó és író egyaránt), hogy rengetegen vannak itt köröttünk, a kulimászban benne, és teszik a dolgukat. A Harry Potter eszelős sikere óta minden második-harmadik háziasszony arról álmodik, hogy két mosogatás között papírra pottyantja a maga varázslótanoncát, aki aztán több konyhapénzt hoz, mint amennyi az angol királynőnek valaha is volt. Elvégre írni mindenki tud! Hát, mi kell ahhoz? Toll, papír, esetleg laptop, meg szabadidő, és persze némi fantázia. Ennyi. Az a Rowling, hát az is férj nélkül, a gyerekével segélyből nyomorogva ült be abba a londoni kávéházba (azért fura ez: látott már valaki segélyből élő, magyar anyut, aki kávéházakban tölti a délelőttjeit?), hogy meglegyen neki a Potter. Szóval tollra, magyar, hí a mesevilág!

Mi, akik már a Potter és Twilight előtt is írtunk – sőt, meg is jelentünk, szóval írók volnánk –, sem vagyunk jobbak. Miként Tarján Tamás „vádolt” minket: megláttuk a farvizet, a Rowling-siker farának habos-csábos sávját az irodalom végtelenül kék óceánján, és szívóhatását kihasználva úsztunk be az ifjúsági irományok gyönyörű öblébe. Magyarán: addig eszünkbe sem jutott, hogy kölyköknek is lehet írni, míg Rowling asszony be nem bizonyította: ezzel pénzt lehet keresni. Nagy pénzt, sokat, ínycsiklandót.

No, azért ez kicsit másként van, nálunk ugyanis a gyerekirodalommal sem lehet nagy pénzt keresni. Amire mi ráéreztünk, amit újra felfedeztünk, az maga az ifjú olvasó! Nem történt más, mint rádöbbenés: ezeket az apró embereket már hatéves koruktól fogva tanítják (úgy, ahogy) olvasni, és tán még nem olyan fásultak, mint a szüleik, ráadásul szeretik a színes-szagos világokat, szóval…
Mi a gyerekolvasót fedeztük fel magunknak, s ehhez valóban kellett Rowling eszelős sikere. Magunktól nem jutott volna eszünkbe, vagy csak sokkal kevesebben ébredtünk volna rá, hogy a kölykök vannak és olvasnak (legalábbis többen olvasnak, mint a felnőttek). Mégis homályzóna, amiben botorkálunk, mert a magyar gyermekirodalom fénykora az átkosban vala!

Ott bizony! Az átkosban számos kiváló irodalmár kényszerült rá, hogy a rendszer által kimondani tiltott dolgokat gyerekversbe, mesébe, ifjúsági kalandokba csomagolva mégiscsak elmormoghatják. Ha pediglen valaki, mint például Göncz Árpád végképp nem publikálhatott, hát fordított, méghozzá zseniálisan, nagyon magas színvonalon, még akkor is, ha közben fordításának tárgyát, a Gyűrűk Urát a világ legnagyobb kerti törpéjének titulálta is, elárulva ezzel, hogy a fantasy műfaja nem tartozik a kedvencei közé.

Ma tehát boldog-boldogtalan próbálkozik gyerekirodalommal, és sajnos mindig akad olyan gátlástalan, felelőtlen, csakis a haszonnal törődő kiadó (mint pl. a Geopen, mely Pullman remek regényeit vérlázító fordításban adta az olvasók kezébe – a szöveg gyakorlatilag olvashatatlan!), amely válogatás nélkül ontja a minősíthetetlen köteteket. A boltokban döbbenetes mennyiségben található olyan szennyirodalom, amit gyerekeknek szántak, de a szövegeket szerkesztő, korrektor sosem látta.

És aztán ott van a legkisebbeknek szánt „irodalom” (leginkább méregdrága könyvek sok-sok rajzzal, kevéske szöveggel). A téma szakértői között szinte kizárólag hölgyeket láthatunk (mesekutatás – úgy tűnik, ez valamiért női szakmává vált), és háziasszonyaink, kismamáink, fiatal anyukáink mázsaszám ontják a friss történeteket, amiket aztán más háziasszonyok, kismamák, fiatal anyukák meg is vásárolnak csemetéiknek. Van köztük jó, és van köztük… Hát igen.

Szerencsére az írott szenny végül mindig leülepszik. Évek múltán majd tisztán csilloghatnak azok a zseniális művek, melyek mainapság a hazai írók tollából születnek, egyenest a mai gyerekek számára. Mert azért ilyenek is születnek! Aki figyelve, értőn olvas, tudja, kikről beszélek, de a gyengébbek kedvéért, és a félreértések elkerülése végett: Békés Pál, Darvasi László, Nagy Bandó András, Varró Dániel… Az ő hangjuk már most tisztán cseng a magyar gyermekirodalom homályzónájában.

Én meg tovább firkálgatok annak a kilencéves kölyöknek, aki magam voltam egykor…
Böszörményi Gyula

BENEDEK SZABOLCS

Kedves Nóra, nagyon köszönöm megtisztelő levelét – ismerem a molyt, s bár nem vagyok tag, gyakran olvasgatom.
Ez jutott eszembe, nem tudom, jó-e:

„Olvasni és írni voltaképpen ugyanazt jelenti. Azt, hogy szabadok vagyunk és gondolkodunk. Vagyis élünk. Mert szabadság és gondolkodás nélkül nincsen emberhez méltó élet.”

Üdvözlettel
bsz

Kedves Szabolcs!
Jó, persze, hogy jó, csak nekem egy kicsit több kellene (…)

Nemrégiben meglátogattam egy barátomat, aki mostanában költözött. Vadonatúj, modern, elegáns lakásba. A lépcsőházban még érezni lehetett a meszelés és a nem sokkal azelőtt beépített anyagok friss szagát, a falak mindenütt makulátlanul hófehérek, és még azok a repedések sem látszanak, amelyek új házaknál törvényszerűen rövid időn belül megjelennek. A lakás igazán szép volt, fényes, világos, kényelmes. A barátom hozzám hasonló korú ember (különben egész pontosan az osztálytársam volt, de az egyszerűség kedvéért engedjétek meg, hogy a barátomnak tituláljam), csinos feleséggel, aranyos kisgyerekkel, jó állásban van, munkáját megbecsülik, megfizetik, céges autó, mi egyéb, egyszóval minden oka meglehet az elégedettségre és a büszkeségre. Szerencsére nincs híján egyiknek sem – csillogó szemekkel vezetett végig rezidenciáján, amit én természetesen nem győztem dicsérni. Gyors, könnyű, és nagyon finom ebédet kaptam, s szemlátomást ők is örültek az ajándékaimnak, még a kicsinek szánt játékot is sikerült eltalálnom.

Ebéd után a gyermeket elvitte az édesanyja aludni, én pedig a barátommal leültem a kanapéra, hogy váltsunk pár szót. A barátom elmondta, hogy nemrégiben előléptették, ami egyfelől öröm, másfelől nagy felelősséget jelent. Az eddiginél is többet dolgozik, gyakran még odahaza is be kell jelentkeznie a laptopon keresztül a munkahelye hálózatába, mivel sokszor megesik, hogy azonnal kell bizonyos kérdésekben felelős döntést hoznia. Én megértően bólogattam, érezvén közben az akár panasznak is vélhető mondatai mögött továbbra is a büszkeséget – és ekkor egyszeriben rájöttem, hogy mi a furcsa a lakásban.

Merthogy volt valami furcsa, azt mindjárt az elején éreztem. Nem a tükörfényes padló, a friss lakkozástól csillogó vadonatúj szekrénysor, vagy a pontosan a vécével szemben fölszerelt hatalmas tükör a mosdóban. Hanem a fehér falak tátongó üressége. Amikor először néztem őket, azt hittem, az a furcsa, hogy nem lógnak rajtuk festmények vagy virágok. Ami nem baj, hiszen ezek a legutolsó dolgok, amiket egy új lakás használatba vételét követően elrendez az ember. Ám rá kellett döbbennem, hogy nem a képek és a díszítés hiányzik a lakásból. Az volt benne – legalábbis számomra – megdöbbentő, hogy sehol nem láttam könyvespolcot. Foteleket, székeket, dohányzóasztal, ágyakat, ruhás- és konyhaszekrényt igen, könyvespolcot viszont egyet sem. Se a hálószobában, se a vendégszobának titulált helyiségben, se a nappaliban, de még a gyerekszobában sem.

Ültem a heverőn, hallgattam a barátomat, közben lopva körbesandítottam. Szemben velem egy elegáns tévészekrény állt, több polccal, hogy legyen helye a DVD- és a videolejátszónak, az erősítőnek, a hangfalaknak is, nem beszélve a legfelül lévő és folyton duruzsoló mini hifitoronyról. A szekrény mellett egy íróasztal volt, azon számítógép, monitor, hozzávalók. A kanapé túloldalán már az étkező kezdődött a nagy asztallal és a székekkel, amellett az amerikai konyha tálalópulttal, mosogatógépekkel és szagelszívó berendezéssel.

Könyvespolc sehol.

Nem hagyott nyugodni a dolog, úgyhogy amikor egyik pillanatban úgy éreztem, hogy itt félbeszakíthatom a barátom beszámolóját, a szünetet fölhasználva mintegy mellékesen föltettem neki a kérdést:

– S hol tartjátok a könyveket?

Szemlátomást meglepte a dolog:

– Miféle könyveket?

– Hát, a könyveiteket – feleltem bárgyún.

– Ott – mutatott a tévészekrény felé.

Valóban. A DVD-lejátszó alatti polcon, biztonságos üvegajtó mögött néhány vaskos kötet hevert gondosan egymásra fektetve. Egy fényképes világatlasz, egy album a világ, egy másik Magyarország száz csodájáról, és még egy, amolyan Száz híres festmény-féle.

A barátom nyilván látta a csodálkozásomat, mert magyarázkodni kezdett:

– Nincs nekünk időnk olvasni. Legföljebb szakkönyveket, de azokat meg a munkahelyemen tartom, mert ott kellenek. Volt pár fantasy regényem, meg persze az iskolai kötelezők, de amikor kiköltöztünk a régi lakásból, bedobozoltam mindet, és elvittem anyámékhoz, a padlásra.

– Értem – mondtam, és közben a tévé melletti hatalmas állványon sorakozó DVD-ket és CD-ket néztem. Hamarjában megbecsülni se tudtam a számukat.

Erről több szó nem is esett közöttünk. Nyilván jól megvannak így is. Nem vagyunk egyformák.

Én például azt gondolom, hogy olvasni – és írni is – egyet jelent azzal, hogy szabadok vagyunk és gondolkodunk. Vagyis hogy élünk. Szabadság és gondolkodás nélkül pedig nincsen emberhez méltó élet.

NAGY KOPPÁNY ZSOLT

Kedves Nóra, szeretettel küldöm a kis esszémet az olvasásról.
Remélem, tetszik.
Kiváló tisztelettel és kézcsókkal: Nagy Koppány Zsolt

KÖNYV KOTTATARTÓN

Nagyapám citerán játszott, a húgom fuvolista, sógorom hegedűművész. Talán innen a kottatartó.

A könyv meg? Nos, a könyv minden (honnan).

Szinte kényszeresen (sőt: betegesen) (sokat) olvasó vagyok.

Olvasok otthon a tévé előtt, a laptopnál ülve, a konyhaasztalnál, a kocsmaasztalnál és a fürdőszobában. Olvasok a lányomnak, olykor felolvasok a feleségemnek. Olvasok a munkahelyemen, ahol a napi sajtóval percek alatt végzek (ez persze nem csoda), és végre újra könyvekkel foglalkozhatom. Vezetés közben hangoskönyveket hallgatok, és ha nincs más, elektronikus kütyükről falom a betűt. Olvasok a villamoson is. Gyarló vagyok – és őszinte: nem érdekelnek a piacra igyekvő nyugdíjasok, bevágok eléjük, lehuppanok a büdös székek valamelyikére, és már nyitom is ki a könyvet. De ha muszáj, olvasok fél lábon állva, mások vállán, és ha sokan vannak, az ablakon át, miután a könyvet tartó kezemet kívülről a szemem elé igazítom. Ha véletlenül nincs nálam könyv (mert angol nyelvkönyveket cipelek magammal a tanítási helyszínre), beleolvasok utastársaim és felebarátaim könyveibe. (Nem tagadom, olykor sokkot kapok.)

Néha megrémülök. Hát mikor élünk, atyuska?, kérdezem magamtól. Ilyenkor, bátyuska, válaszolok aztán. Na de, okoskodik tovább ez az idegesítő belső hang, elvonva figyelmemet az éppen olvasottakról, mi értelme van az egésznek? Pénzt nem keresel vele, okosabb, ha leszel is, gyakorlatba átültetni nem tudod a tanultakat, és alighanem pótcselekvésről van szó – szúr oda egy freudosat alattomban. Ugyan, hessegetem el, dehogy pótcselekvés. És hogy mi az értelme? Maga az olvasás. Annak öröme, satöbbi. De te ezt úgysem értheted. Na, igen, de romlik a szemed. Mi lesz, ha megvakulsz?

Ettől viszont megdermedek. Nem szeretnék megvakulni. Aligha engedhetem meg magamnak, hogy felolvasson nekem valaki, mint Borges úrnak vagy Pósalaky úrnak, ha elveszítem a szemem világát. Jaj, jaj, jaj. És akkor már kottatartóra sem lesz szükség, mint most, midőn olyasmit (na, ez a pótcselekvés!) végzek olvasás közben, amihez mindkét kezemre szükség van – például dolgozom, ugye.

Gyorsan újraolvasom tehát a Johnny háborúját Dalton Trumbótól, és megnyugszom: van rosszabb a vakságnál. És ha tényleg mégis megvakulok? Akkor majd nyugodtan újraolvasom mindazt, amit eddig – fejben. Az sem lehet utolsó mulatság.

MARTON LÁSZLÓ TÁVOLODÓ

Kedves Nóra,
az elmúlt másfél évben teljesen összefonódott bennem a zenehallgatás, az olvasás és az írás, lévén (Bakelitszomj címmel) egy afféle lemezes-könyves naplón dolgozom. Nem tudok mást küldeni Önöknek, mint ebből egy napot, mely annyiban aktuális, hogy Robert Mapplethorpe-kiállítás van a Ludwig Múzeumban.
Minden jót,
mlt

Június 19. Patti Smith Group: Easter

Befejeztem és kijegyzeteltem a Just Kidset, lassacskán kezd összeállni a kép.
1967-ben Patti abból próbált pénzt csinálni, hogy első kiadású vagy dedikált könyvekkel csencselt. – Talán emiatt nem láttam rajta a megilletődés leghalványabb jelét sem, amikor kilencvenhatban aláírattam vele a köteteit. Seventh Heaven, Witt, Ha! Ha! Houdini!, Babel– csupa első kiadású ritkaság. Bizonyára azt hitte, hogy valami élelmes kereskedő vagyok. Pedig a „férje” voltam.

1969-ben Patti Majakovszkij-sapkát hordott, és úgy egyáltalán, fiúsra vette a figurát. Egyik este nagyon fájt a foga egy sajtos szendvicsre, de nem volt annyi centje, amennyit a Chelsea Hotel automatájába kellett volna dobnia. És akkor felbukkant mögötte Allen Ginsberg. „Segíthetek?” – kérdezte, sőt még egy kávéra is meghívta. Leültek beszélgetni, Ginsberg Walt Whitmant hozta szóba. Persze nem kellett sok, hogy rácsodálkozzon: „Mondd csak, te lány vagy?” Mire Patti: „Miért? Baj?” „Nem, semmi gond – nevetett Ginsberg. Csak azt hittem, hogy egy klassz srác vagy…” „És akkor most adjam vissza a szendvicset?” „Á, dehogy!” Majd Whitmanról Kerouacra váltottak, aki azokban a napokban hunyt el. – Ami ezután történt, az ismeretes már: Ginsberg Patti mestere lett. Az sem rossz, végül. Persze mesternek és szeretőnek lenni egyszerre, azért az az igazi. Tudom.

1974-ben Patty Hearst esete uralta a sajtót. A sajtómágnás W. R. Hearst unokáját február 4-én rabolta el egy gerillacsoport. Négyszázmilliót kértek érte, de csak hatot kaptak, úgyhogy továbbra is fogva tartották. Április 3-án Patty üzenetet küldött: egyetért a Symbionese Liberation Army küldetésével, és csatlakozik hozzá. Néhány nap múlva, április 15-én egy kamera rögzítette, amint részt vett egy bankrablásban. Szeptemberben rajtaütöttek a csoporton. A börtönből Patty újabb üzenetet küldött, amivel jócskán felkavarta Pattit. „Kitűnő a kedvem, szabadnak és erősnek érzem magam.” Pattit mindig is izgatta a szabadság és a bűn viszonya, de most a névazonosságuk miatt valami különös érintettséget érzett. Sokat beszéltek erről a zenekarban is, és úgy találták, hogy Patty Hearst üzenete Jimi Hendrix Hey Joe-jával is kapcsolatba hozható. „Délnek tartok, ahol szabad lehetek” – vallotta Joe, miközben arra készült, hogy lelője hűtlen nőjét. – Ez volt az az idő, hetvennégy ősze, amikor Pattiék kacérkodni kezdtek egy kislemez gondolatával. És így jutottak arra a döntésre, hogy a Hey Joe-t dolgozzák fel rajta. Innen már csak egy köpés volt az a sor, amivel Patti kavart fel engem a Rock 'N' Roll Niggerben: „Outside of society that's where I want to be”. Ez lett az irányzékom, amikor „távolodni” kezdtem.

1989-ben, amikor Patti utoljára beszélt Robert Mapplethorpe-pal, már nem volt remény. „Mit tehetek érted?” – kérdezte Patti. Robert arra kérte, hogy gondozza a virágait, és hogy írjon előszót a virágos fotóalbumába. „Amíg csak élek, folytatni fogom a közös munkáinkat” – mondta Patti. „Megírod a történetünket?” – kérdezte Robert. „Azt akarod, hogy megtegyem?” „Ezt neked kell, más nem tudná.” „Meg fogom írni” – ígérte Patti, bár pontosan tudta, hogy milyen nehéz lesz betartania.
Húsz év kellett egy elveszett hangot megszólaltatni.

Bárhonnan is nézem, a mai az Easter napja. Jó lesz majd a végén a harangot hallani.