Pilinszky János: Szög és olaj

Beszélgettem valakivel (mollyal) a kötetről, mert nem tudtam mit írjak, vagy írjak-e egyáltalán véleményt róla. Azt mondta pihentessem, utána írjak. Megtettem, de nem lettem előrébb. Aztán azon gondolkodtam, hogy miért. A válasz: mert a versei hatnak erősebben rám. Ezek az összegyűjtött írások többnyire az Új Ember katolikus hetilapban jelentek meg. Időrendben sorba szedve, szinte naplószerűen olvashatóak. Akár minden napra, beosztva lehetne olvasni. Tiszta, csendszóró gondolatai vannak, érződik egy mély megbékélés, élet-elfogadás a szavaiban, egyfajta transzcendens meggyőződés. Verseiben viszont erőteljesebb az Ég és a Föld közötti lebegése, küzdelme, vezeklése. Írják is a kötet végén, hogy akik a prózai meditációit kedvelik jobban, azok a verseit kevésbé és fordítva. 
Az vitathatatlan, hogy mind a két terület összetartozik és ismerni kell, érdemes is, mert Pilinszkyt hozza közelebb. „Én költő vagyok és katolikus” –vallja magáról. Költő, aki belefeledkezhet a mindenségbe, a teljességbe, szinte eszköztelenül, a hit realitásában meggyőződve írhat. Katolikus, aki az egyetemes, az emberiséget feszítő, isteni vagy isten-nélküli kérdéseken mereng. Szavait áthatja az alázat, a bölcsesség ajándéka. Aki ugyan már nem keres, de amit megtalált, azt újra és újra felfedezi. „Tudjuk, hogy az Ige szülte a világot, s a világ megkapta a Beszéd kegyelmét.” S ő él ezzel a kegyelemmel. Ezt használja arra, hogy a vergődő világban egységre leljen. „ A költészet a kimondhatatlant ostromolja” – és ezt a kimondhatatlant igyekszik létezővé tenni úgy, hogy sem optimistának, sem pesszimistának nem tartja magát. A hit vajon optimistává teszi a hívőt? Ezt csak én kérdezem. „Boldogok, akik sírnak…” Pilinszky nem akar válasz lenni, de kérdéseivel a megoldás felé tereli az olvasót. Azt az olvasót, aki hasonlóan őhozzá néha a kétségben, néha a meggyőződésben él. Bennem azok az írásai fognak hosszan megmaradni, amiben Dosztojevszkij, Bergmann, Pascal, Sartre, Simone Weil és Kierkegaard gondolatait is megírta.