szavak, amik nem maradtak meg békén a mondatokban Kegyetlen vagy Virginia. Még csak azt sem hagyod, hogy olvasás közben az irónián – paródián elmosolyogjam magam. Olyan világot mutatsz meg, ami már messze nem enyhe hullámként csapkodja lábamat. Itt már be akarsz rántani magaddal a folyóba. Itt még utoljára kiírod magadból mindazt, amit eddigi életed során a világból zűrzavarként éltél meg. De ezt csak te látod így. Mert ezek a felvonások a te színpadodon zajlanak, a te szereplőiddel, a te díszleteid között, az általad megrajzolt jelmezekben .
Játsszátok játékotokat.
Nehéz volt most érteni téged, s megérteni végképp lehetetlen. Parádé(s)nak szántad gondolataidat, s nem vártad meg, hogy az olvasók visszaszóljanak. Kritikának, tiltakozásnak helyet már nem adtál. A történelem válaszolt rá, a múlt háborúi, a jelen csatái. Drámádat kövekként akartad a zsebembe tenni, de én egy másik darabban élek. A megtört, szilánkos tükröt úgy tartottad arcunk elé, hogy belőled látva érezzük hiábavalóságodat. Nem tudtál már innen előre lépni. A jövő belezavar jelenünkbe. Azt mondtad, nincs előre, se hátra, se a te történetedben, se a világtörténelem zavargásokkal, békétlenséggel teli napjaiban. Nincs már vasútállomás és a Londoni vonatra várás. Mindenről lemondtál, ami az irodalomhoz, az eddig még túlélést adó szavakhoz kötött. Értelmetlenségbe ágyazódott sorokat írtál, sőt véstél a papírra. Közben minden betűt tökéletesre formáztál. Más utazást akartál már. A virágokat, miket magadnak megvehettél volna, ezután más teszi egy kőlapra. Mégis együtt éreztem veled. Hozzám tettél. Többet adtál, mint elvettél volna. Ezt akartad. Menthetetlen voltál? Valahol(gy) talán mindannyian azok vagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése