Tollvonás / 2013. augusztus

TAKÁCS ZSUZSA

Kedves Nóra,
remek kérdések és remek válaszok E. Pétertől.Gratulálok mind a kettőjüknek. (…)
Boldog kikapcsolódás volt megírnom a Molynak az alábbi szöveget.

Ko-molykodás

Bárkivel megtörténhet, hogy autójával fejre áll Bulgáriában, vagy este 10 tájban az esős utcán orra bukik Budapesten egy kátyúban. Esernyője meg sem rezdül ilyenkor, hátizsákja sem csúszik le a válláról, még jól fejbe is csapja, erre ő engedelmesen elveszti az eszméletét. Néhány perc vagy évtized után feláll, mutatósan vérző arccal elindul a villamosmegálló felé. Útközben a kihalt utcán – merő véletlenségből vagy isteni elrendelés folytán – összetalálkozik kisgyerekkorától ismerős legjobb barátjával, aki mentőt hív. A mentőtiszt furcsa kérdést tesz fel neki, nevezetesen hogy milyen esztendőt írunk (mintha nem volna mindegy). Először elcsodálkozik rajta, hogy a mentős is ír, aztán megpróbál válaszolni. 1900… javasolja, de itt meg is akad, meg nem mondaná, melyik évtizedről és évről lehet szó. Két nap múlva emlékezete visszatér, hogy újra tud olvasni (merthogy addig nem tudott), és újra érti a szöveget. Mámor fogja el és félelem, hogy rögvest Örkény abszurdjának,Babiknak végére ér, és azon nyomban szomjan hal. Kis híja, hogy mobilozik éjszakai bagoly sógornőjének, hogy azonnal hozzon olvasnivalót. Megéri mégis a reggelt, lánya éjjeliszekrényére teszi Pilinszky Harmadnaponját és Onetti El astillero (Hajógyár) c. regényét. Betűszomja csillapul, otthonos újra a kórterem salétromos falai közt. Szégyentelen mohóságában elégedetlenkedik, hogy hozhattak volna további olvasnivalót. Dosztojevszkijt például vagy Kafkát. Normális esetben elege van belőlük. Új kalandra vágyik, mint a hűtlen, de ízlésében következetes szerető. Legyen más személy, de hasonlítson az előzőre. Csavaros szerkezetű prózákra gondol (esetleg Simenonra), az önmaguk bőrét bátran a vásárra vivő költőkre. Ők vonzzák, mint a magas, hosszú pillájú férfiak egyes nőket. Miért is van oda a nagy komoroktól? Hogyan lehetséges, hogy kétségbeesésük jókedvet vált ki belőle? Bernhardt vagy a fenti. Kafka. Könnye csorog a nevetéstől, mint F. K.-é, amikor – állítólag – először olvasta barátainak az Átváltozást. Három éve Prágában járt (csehül jelentek meg Válogatott versei Zákazany jazik, azazTiltott nyelv címen). Egy délutánján betévedt egy antikváriumba. A rengeteg Kafka-kiadvány között megtalálta a lidérces címlapot, amelyről a szerzőnek még életében sikerült lebeszélnie Ottomar Starkét. Mihelyt meghalt azonban, megvalósult a rémálom, megjelent, a címlapon mutatósan kunkorodó féreggel az Átváltozás. A rajzoló túlélte az írót, ahogyan a tévelygő utókor, mely abban a tévedésben ringatja magát, hogy a híres novella főhőse ábrázolható. Pedig álcázva és más kosztümben mindannyiunkban ott lakik egy szorongás nevű saját példány. Kafka sovány, túlérzékeny, neurotikus zseni. Pontosan, mint Dosztojevszkij, akiről Thomas Mann a következőket írja: a nagy beteg nevére esküdni fognak, akik neki köszönhetik, hogy maguknak nem kellett megbolondulniuk. Léha életszemléletem bizonyítékául biztosíthatok minden érintettet és érintetlent, hogy boldogan adom át magam a 21. századi íróknak. Hogyha visszatérnek is a nyomasztó ’60-as, ’70-es, acsalfa, vak reménnyel kecsegtető ’80-as évek, változatlanul úgy gondolom, hogy nagyszerű és elit dolog egy kis nyelv (lásd magyar vagy cseh) nagy irodalmát folytatni… Éppúgy a lélek luxusa, mintha angolul, spanyolul vagy németül stb. írnánk.

TÓTH KRISZTINA

Elvegyülni

Háy János Mélygarázs című új regényét olvasom. Nagyon szeretem, ahogy ír, mindig figyelem, merre tart, min dolgozik éppen. Újra bele-beleolvasok Patti Smith Kölykök című önéletrajzi könyvébe, csodálatos szövegnek tatom. Kamaszkoromban hozzá szerettem volna hasonlítani, és nagyon sajnálom, hogy elveszett az a lemeze, amelynek a borítóján a melle alatt átfűzött nyakláncot tart a szájában. Igaz, a lemezjátszóm sincs már meg, de a borítót legalább kitehetném a szobámban. Most egy 1979-es Robert Mapplethorpe által készített portré van az asztal fölötti mágnestáblámon a régi cicák-kutyák fényképei mellett.

Török András új, kiegészített Budapest-könyvét úgy használjuk a családommal, mint egy útikönyvet. Hétvégi sétáinkat ennek alapján tervezzük meg, és a férjem szereti felolvasni a vicces, érdekes részeket. Petri György és Orbán Ottó örök kedvencem, ahogyan a prózaírók közül Lázár Ervin és Tar Sándor. Azon a bizonyos mágnestáblán egyébként ott van a fiatal Kosztolányi portréja, mellette Tandori és Petri közös fényképe is. Igyekszem követni, hogy mit írnak a kollégáim, de nem mindig tudok lépést tartani a ritmussal. A magyarul megjelenő külföldi kortársakból viszont csak szemelgetni tudok, egyszerűen nem látom át, hogy mi minden jelenik meg és abból mi az, amire feltétlenül oda kell figyelni. A barátaimat és a nagyon szeretett pályatársakat viszont mindig elolvasom. Legeslegkedvesebb költőm közülük Kemény István, legeslegkedvesebb kötetem a tavaly olvasottakból Kiss Judit Ágnes verseskötete, a Koncentrikus korok. De most itt legalább tíz szerzőt felsorolhatnék. Klasszikusok közül nincs kedvencem, mert az eddigi életemben korszakonként változott, hogy éppen ki hatott rám a legintenzívebben. Az utóbbi két évben talán Móricz és Örkény, és szoros összefüggésben Mrożek. Hosszan lehetne beszélni arról, hogy miért, de most csak annyit írnék, hogy Móricz az érzékisége és pontossága okán, Örkény pedig a kor miatt: a groteszk és az abszurd virágkorát éljük. A kortársak közül talán Spiró Györgynél és Márton Lászlónál jelenik meg legerősebben a groteszk, költőknél pedig viszonylag ritka, de például Takács Zsuzsa verseiben ott van.

Gyerekkoromban folyton olyan szerettem volna olyan lenni, mint a többiek, be akartam olvadni a közösségbe, hasonulni. De sohasem sikerült. Amikor az udvaron játszottak elnök-titkárt, akkor én is odaálltam a sor végére, noha fogalmam sem volt, mi a szabály. Teljesen találomra válaszolgattam, néztek rám, hogy milyen hülye vagyok. De ha meg nem álltam be, csak figyeltem, nézelődtem, akkor előbb-utóbb mindig odajött valami jó szándékú felnőtt, és megkérdezte, hogy miért vagyok olyan szomorú, miért nem játszom a társaimmal.

Egyszer egy felső tagozatos osztálykiránduláson Éva néni, az osztályfőnökünk azt mesélte nekünk, hogy ő gyerekkorában mindig legörgött a többiekkel a domboldalról, és nagyon szerettek jól begyorsulni. Azt mondta nekünk, próbáljátok ki, bumbuskáim, mert így hívott bennünket. Igazi tyúkanyó volt. Néhányan rögtön le is hemperedtek a földre, aztán a többiek bekapcsolódtak. Rettentően élvezte mindenki, hiszen városi gyerekek voltunk, a Lövölde térre, vagy legföljebb a Ligetbe jártunk ki. Én karba tett kézzel figyeltem ezt a boldog őrjöngést, és belül gyűjtöttem az erőt, hogy bekapcsolódjak. Kicsit arrébbmentem, és végül rászántam magam a játékra, persze jó messze, külön a többiektől. Görögtem végre lefelé én is, gurultam, gurultam, gurultam, és hopp, belegurultam egy gigantikus tehénlepénybe. Nagyjából nyaktól-bokáig lettem szaros, iszonyúan bűzlött mindenem. Kaptam kölcsön egy pulcsit valakitől, de pótnadrág sajnos nem volt senkinél. Emlékszem, ahogy hazafelé egyedül gubbasztottam a buszban trágyaszagot árasztva, mert senki nem volt hajlandó a közelembe ülni, és kínosan melegített az üvegen keresztül a nap. Azt hiszem, akkor döntöttem végleg a kívülállás és megfigyelés mellett. Nem kell mindent kipróbálni, nekem a részvétel helyett talán az a dolgom, hogy szemlélődjek, hogy nézzem és rögzítsem, ami körülöttem zajlik. Végül is minden alapanyag, minden egyes részlet beépül később valamibe, versbe vagy prózába.

PETŐCZ ANDRÁS

Kedves Nóra, nagyon szívesen. Ha nem jelentkeznék, kérem, írjon rám. Sokféle felkérésem van, és néha kifutok az időből, de ha figyelmeztet, annak örülök, ne haragudjon, hogy megvárakoztattam. Küldöm, amit írtam, remélem, ilyesmire gondolt.

Az írás szeretete

Jerome David Salinger Magasabbra a tetőt, ácsok! című, világhírű, magyarul is olvasható regényében van egy rész, amikor is Buddy, aki éppen katonai szolgálatát tölti, „eltávozást” kap, hogy elmehessen testvérbátyja, Seymour esküvőjére. Az esküvő New Yorkban van, Buddy sok száz kilométert utazik, hogy az ország másik végéből eljusson New Yorkba, ami egyébként eredetileg a szülővárosa volt, és ahol gyerekként együtt lakott a testvéreivel. Maga az esküvő kissé furcsán alakul, a vőlegény ugyanis nem jelenik meg az eseményen, helyette mintegy „megszökteti"' a menyasszonyt – vagyis Seymourral, a főhőssel, Buddy bátyjával az egész történet alatt nem találkozunk. Az események sajátos alakulása következtében a kissé csalódott násznép egyrésze Buddy vezetésével abban a New York-i lakásban köt ki, ahol Seymour is, Buddy is együtt töltötték gyerekkorukat. A hónapok óta üresen álló lakás fürdőszobájának tükrén Buddy egy szappannal felírt üzenetet talál: "Magasabbra a tetőt, ácsok, mert Marsként jő a vőlegény, nagyobb a legnagyobbaknál!” Az üzenetet – ami egy Sappho-idézet – a két fiú testvérhúga, Boo Boo írta oda a tükörre, nem lehet tudni, mikor. Mégis, az az üzenet a mintegy véletlenül odavetődő Buddy számára valami végtelen nyugalmat ad, biztonságot, hogy nem lehet baj, minden rendben van.

Talán ebből a néhány sorból is kiderül, hogy miért is jó olvasni, miért is fontos a könyv. És milyen furcsa, újból és újból ezt a könyvet olvasom, Salinger csodálatos regényét, és benne ezt a részt, azért is, hogy magam is megnyugodjak, hogy érezzem, minden rendben van. Vannak könyvek az életünkben, amelyek valószínűleg mindig velünk lesznek, számomra ilyen ez a könyv, Salinger története, amit 13 éves koromban olvastam először, ma 53 éves vagyok, és ma is újra és újra elolvasom. Azt hiszem, ebből is kiderülhet az, hogy nem csupán olvasni kell, az olvasás, az egyszeri befogadás fontos, jelentősége van, de ennél is fontosabb az újraolvasás. Hogy legyenek olyan könyveink, amelyek mindig mellettünk vannak, vigyáznak ránk, ha kell, megnyugtatnak, arra biztatnak, hogy menjünk tovább, csináljuk a sokszor bántóan fárasztó hétköznapokat.

Persze hogyan is válasszunk könyvet? Tetszetős lenne azt mondani, a könyv választ minket, ránézünk egy könyvre egy könyvesboltban, és valahogy megérezzük, hogy ő a miénk. Mégis, valóban meg lehet érezni, hogy valamiért fontos lehet a számunkra az adott könyv – így voltam, emlékszem, valamikor a ’80-as évek elején Hajnóczy Péter M című novelláskötetével, szinte semmit nem tudtam a szerzőről, mégis, az a kötet szinte hívogatott abban a kicsi boltban, ahol éppen ráakadtam. Mai napig egyik kedvenc könyvem. Hagyjuk magunkat vezetni az érzéseink által. És nem fogjuk megbánni!

Tanácsot is érdemes elfogadni. 2003-ban kaptam azt a tanácsot Franciaországban, Lille-ben, hogy olvassam el a franciául író, de magyar állampolgárságú Agota Kristof (Kristóf Ágota) regényeit, pontosabban a leghíresebb regényét, A Nagy Füzetet. Megfogadtam a tanácsot, és nem bántam meg. Azóta is fontos könyveim egyike.

Emlékek, amik könyvekkel kapcsolatosak? Rengeteg van. Saját művem, az Idegenek című regényem, amelyik 2008-ban Márai-díjat kapott, újból és újból ilyen történetek részese. Nemrégiben jelent meg lengyelül. A könyvbemutató másnapján, egy napfényes, de hideg téli napon betértem Varsó egyik kicsi könyvesboltjába, ott volt találkozóm egy régi barátommal. Ahogy vártam az ismerősömre, egyszerre azt látom, hogy egy ismeretlen az én könyvemet mutatja egy egy kamaszlánynak. Kicsit tudok lengyelül, így megértettem, hogy azt magyarázza éppen annak a lánynak ez az ismeretlen, hogy ez könyv az egész életedet elkíséri majd, érdemes elolvasni…. Mit mondjak? Mit mondjon egy szerző, aki véletlenül tanúja egy ilyen párbeszédnek? Talán ez az igazi boldogság… Mindenesetre jól indult a napom…

Petőcz András

SZABÓ TIBOR BENJAMIN

Kedves Nóra,

köszönöm az olvasós kérdést, és válaszolok rá valami értelmeset is, de előbb hadd meséljem el, hogy ma konkrétan felolvastam. Nem pódiumon, hanem a kisebbik kisfiamnak olvastam fel a Dobranuc Misiaczku című lengyel párnakönyvet elalvás előtt. Egy szót sem beszélek lengyelül. De Noel még csak három hónapos, tetszett neki így is, figyelte nagy szemekkel, ahogy blattolom a halandzsát. „Na koniec Misiaczek mocno Przytula”, mintha Lázár Ervint meséltem volna, működött. Hangköltészet. Ja, és a párnakönyv, az olyan, hogy valami textilből készítik, rá lehet feküdni, de azért lapozható, benne betűk, illusztrációk. Amikor rácsos ágyban aludtam, ilyen még nálunk nem volt. Sőt, most sincs, ezt is Lengyelországban adták ki (Hongkongban nyomták – illetve varrták, vagy mit kell az ilyenekkel csinálni).

Különben notórius újraolvasó vagyok, ez a legfőbb olvasói jellemzőm. Van öt-hat könyv, amit újra és újra előveszek, és nem úgy élvezem, mint első alkalommal – sokkal jobban. Nem ártok ezzel senkinek, de a környezetemet időnként így is idegesíti. Nehezen felfogható, minek huszonharmadszor is elolvasni, hogy „dr. Martinellit telefonhoz várják”. Pedig egyszerű, szeretem ugyanazt sokszor átélni. És nem Hamvas Bélát, nem Thomas Mannt. A permanens olvasós könyveim hangulatos félirodalmak. A Tüskevárat tizenöt éven keresztül minden nyáron elolvastam, a Védett férfiakat legalább harmincszor, a Malevil ötven fölött jár. Van egy keményebb regény is, a Háború és háború, azt mindig kis adagokban veszem magamhoz, mert könnyen megüli a gyomrot, de összességében Krasznahorkai mester regénye is tíz fölött járhat. Ezeket a könyveket olvasás közben látom, élem – és jó. Jó érzés. Sex, books, rock and roll.

A pszichológusok szerint kétféle olvasás van. Persze, nagyon sokféle van, de ezek alapvetően két csoportba oszthatók. Az úgynevezett funkcionális olvasásnál információt akarsz kapni a szövegből. Használati utasítás, vezércikk, valamit meg szeretnél tudni a világról, és ezért dekódolod a betűket. Reggeltől estig olvasunk így. Ez a tevékenység alig különbözik a nehéz fizikai munkától. Van viszont az élményolvasás, amit az örömért csinálsz. Azért csinálod, mert élvezet, és mert tisztít – mint egy jó szauna. Az élményolvasás ideális formája az, ha úgy ülsz le olvasni, hogy amikor elkezded, még nem tudod, mikor fogod abbahagyni. Az ilyen olvasás egyike a kevés átütő, de nem romboló élményeknek. Nagyon erős örömforrás.

Jó ideje egy könyves lap szerkesztőjeként dolgozom, pontosan tudom, milyen az, amikor az ember szépirodalmat (egy adott művet) azért olvas el, mert dolga van vele. El kell dönteni, írjunk-e róla, vagy előfordul, hogy ismerős, barát írta, és véleményt vár, vagy épp folyik a könyvről egy élő vita, és tájékozódni kell, mert az ember nem engedheti, hogy ne tudjon arról, amit a közösség épp fontosnak tart. A Merovingi mondja a Mátrixban: „Információkkal kereskedem. Mindent tudok, ami egyáltalán tudható.” Szerkesztőként ez a krédó – mert információkkal kereskedem. És naponta szembesülök vele, hogy lehetetlen mindent tudni, ismerni, olvasni. Miközben az is igaz, hogy amit munka miatt olvasok, azt nem úgy olvasom. Nem tudom neked pontosan elmagyarázni, hogyan nem úgy. De valami más olyankor. Másképp mozog, más módon (kevésbé) mozdít meg.

Egyébként engem az olvasásban az nem zavar, hogy szerzőként is mindig molyolok valamivel. Simán tudok naiv olvasóként elmerülni, nem kezdem önkéntelenül a szövegek szerkezetét figyelni, felnyitni, hogyan működik, nem kezdem lesni, hol döccen. Illetve, hol elkezdem, hol nem. Ha valami igazán jó, akkor a nyolcadik oldal körül megszűnnek a betűk, látni kezdem mögötte a világot, és nem érdekel, miből épült, hogyan rakták. Bár az ilyen csoda azért ritka. És főleg az ritka, hogy a könyv végéig megmaradjon a varázs.

Legutóbb Gerlóczy Márton utazós könyvét olvastam nagy élvezettel, meg Kinga, a feleségem olvasta fel nekem Cserna-Szabó András új regényét, én közben adminisztráltam, nevettünk nagyokat. Cserna teljesen bolond és kiváló szakember egyszerre – jó kombináció.

Van még a végére valami. Csak nem érzem elég pontosan, hogyan lehetne úgy elmondani, hogy se patetikus, se nyálas ne legyen. Hogy az olvasás a szabadság élményét adja. Ezért csinálom. Bevisz a Mátrixba, és minden determináció kívül marad. Nem hallatszik át semmi. Nekem nem kell menekülnöm innen, ahol élek, jól érzem magam a bőrömben is, a világban is – otthon vagyok. De ezt a szabadságot igénylem.