(remélem, ha ő nem bánja, én nem bánom és köszönöm)
[…]
és a kertben egy szék van […]
és […] székben nyitott […] könyv,
abban szemüveg […]
nincs az a […] szél, mi lapozni […] bírna benne,
de a bifokális lencse egybegyűjtötte napfény
mély, érdes peremű lyukat éget a lapokba […]
[…]
Hétfő reggel, normálállapot, sűrű a nap, de semmi gáz, képes
az ember bármit szívügyként kezelni, a feszültség akkor is
borítékolható, ha másként nem érdemes hozzáfogni semmihez, ez ama autonóm,
bensőből vezérelt magatartás követelménye, mely nem fogad el semmilyen
tekintélyt vagy szívességet; miután pedig számító módon az öngyilkosságról
gondolkodott, semmivel sem véli jobbnak a dolgokat, bár a szűkkeblű kontextusba
prímán illik ez ügylet, rá az utóélet csak az élet, az elő-állat ily
utó-szörnyeteggé lett, minden jót kívánhatnak egymásnak a felek; feleselve
tárgyal kötelesség a vággyal, mindkettő azt tette, amire lett, a jelek szerint,
a sötét nagyúr fölöttük szárnyal, két fehér súly egymásra mered, két sötét árny
oppozícióban, szomorú véredény csak az ember, viszi a feje, az az idegen
szövet, megy utána, de semmi: semmi de; ne moss kezet, a lélek elnyúlt
pulóvere, a szív fura dolgai cizellálnak.
„ha azt mondom, »fájdalmaim vannak«,
önmagam előtt mindenképpen igazolva vagyok.”
önmagam előtt mindenképpen igazolva vagyok.”
tisztázat
talán elég volt ennyi idő,
hogy elunjam rontani a városképet,
riogatni rajongásom tárgyát.
rég kinőttem isten markából.
mindig ugyanaz, némileg másképp;
rossznyelvek szerint
nem tudom fenntartani a rendet magam körül,
de tudatosan igyekszem kompenzálni azt.
nekem aztán nem mondanak semmit.
közben meg nagyonis szétcsúszott arcommal
töröm le a megszokás fantomját;
pontos érkezés, korrekció,
luca iskolateje, esőcske haboskakaója,
mindenórás penzum.
nincsen család, feleség,
csak háborítatlan fellengzés, keménykedés,
látszólag ok nélkül.
lassan ebből is túl sok.
a rontás jön rám.
ne legyen semmi,
ahogy nem volt minden soha.
a mindennel szemben az egy,
semmivel szemben szintén semmi.
de hisz a kettő ugyanaz a harc.
elpocsékolt verdesés, hamuszín közöny.
és újra: az ismerkedés diszkrét vágya.
ködöt borít rám, beszitál
az érintés telhetetlen modorosságával.
nem is tudom, melyik vagyok én,
és melyik a hangom.
egyszerre csak minden a halálhoz hasonlít.
a helyzet nem rossz, de reménytelen:
gyomromban valahol,
az álom kárpitja alatt
mosolyog egy csöppnyi fekete folt.
ördög vagyok, de kataton.
hogy elunjam rontani a városképet,
riogatni rajongásom tárgyát.
rég kinőttem isten markából.
mindig ugyanaz, némileg másképp;
rossznyelvek szerint
nem tudom fenntartani a rendet magam körül,
de tudatosan igyekszem kompenzálni azt.
nekem aztán nem mondanak semmit.
közben meg nagyonis szétcsúszott arcommal
töröm le a megszokás fantomját;
pontos érkezés, korrekció,
luca iskolateje, esőcske haboskakaója,
mindenórás penzum.
nincsen család, feleség,
csak háborítatlan fellengzés, keménykedés,
látszólag ok nélkül.
lassan ebből is túl sok.
a rontás jön rám.
ne legyen semmi,
ahogy nem volt minden soha.
a mindennel szemben az egy,
semmivel szemben szintén semmi.
de hisz a kettő ugyanaz a harc.
elpocsékolt verdesés, hamuszín közöny.
és újra: az ismerkedés diszkrét vágya.
ködöt borít rám, beszitál
az érintés telhetetlen modorosságával.
nem is tudom, melyik vagyok én,
és melyik a hangom.
egyszerre csak minden a halálhoz hasonlít.
a helyzet nem rossz, de reménytelen:
gyomromban valahol,
az álom kárpitja alatt
mosolyog egy csöppnyi fekete folt.
ördög vagyok, de kataton.
inga
“– én is szkeptikus vagyok.
– nem. maga csak hitetlenkedik,
és az nem ugyanaz.”
(Umberto Eco)
attól a naptól fogva hitetlenkedni kezdtem.
vagyis megbántam, hogy hiszékeny voltam.
hogy engedtem elcsábulni az eszemet.
ez a hiszékenység.
nem mintha semmiben sem hihetne a hitetlen.
csak épp nem hisz mindenben.
egyszerre mindig egy dologban hisz,
és a következőben csak akkor,
ha az valamiképpen következik az előzőből.
lépésről lépésre, módszeresen halad,
nem merészkedik neki nagy távlatoknak.
két, össze nem illő dolgot egyszerre hinni,
azt gyanítva ráadásul,
hogy valahol egy harmadik is lappang,
ami az első kettőt egyesíti:
nos, ez a hiszékenység.
név
– én is gonosz vagyok.
– nem. maga csak érzéketlen,
és az nem ugyanaz.
attól a naptól fogva érzéketlen lettem.
vagyis megbántam, hogy érzelmes voltam.
hogy engedtem elcsábulni a szívemet.
ez az érzelmesség.
nem mintha senkit sem szerethetne az érzéketlen.
csak épp nem szeret mindenkit.
egyszerre mindig egyvalakit szeret,
és másokat csak akkor,
ha szoros kapcsolatban vannak azzal az eggyel.
egyénről egyénre, kimérten szeret,
nem merészkedik neki nagy összeborulásoknak.
két, össze nem illő embert egyszerre szeretni,
azt gyanítva ráadásul,
hogy valahol egy harmadik is bujkál,
aki ezt a kettőt összeköti:
nos, ez az érzelmesség.
“– én is szkeptikus vagyok.
– nem. maga csak hitetlenkedik,
és az nem ugyanaz.”
(Umberto Eco)
attól a naptól fogva hitetlenkedni kezdtem.
vagyis megbántam, hogy hiszékeny voltam.
hogy engedtem elcsábulni az eszemet.
ez a hiszékenység.
nem mintha semmiben sem hihetne a hitetlen.
csak épp nem hisz mindenben.
egyszerre mindig egy dologban hisz,
és a következőben csak akkor,
ha az valamiképpen következik az előzőből.
lépésről lépésre, módszeresen halad,
nem merészkedik neki nagy távlatoknak.
két, össze nem illő dolgot egyszerre hinni,
azt gyanítva ráadásul,
hogy valahol egy harmadik is lappang,
ami az első kettőt egyesíti:
nos, ez a hiszékenység.
név
– én is gonosz vagyok.
– nem. maga csak érzéketlen,
és az nem ugyanaz.
attól a naptól fogva érzéketlen lettem.
vagyis megbántam, hogy érzelmes voltam.
hogy engedtem elcsábulni a szívemet.
ez az érzelmesség.
nem mintha senkit sem szerethetne az érzéketlen.
csak épp nem szeret mindenkit.
egyszerre mindig egyvalakit szeret,
és másokat csak akkor,
ha szoros kapcsolatban vannak azzal az eggyel.
egyénről egyénre, kimérten szeret,
nem merészkedik neki nagy összeborulásoknak.
két, össze nem illő embert egyszerre szeretni,
azt gyanítva ráadásul,
hogy valahol egy harmadik is bujkál,
aki ezt a kettőt összeköti:
nos, ez az érzelmesség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése