Arra soha nem gondoltam volna, hogy egy számomra kedves, vidám bár nem túl „magasröptű” vígjáték fog emlékeztetni Czeslaw Miloszra. Pedig így volt. Toszkánában egy házat lengyel vendégmunkások – nem sok szakértelemmel- renoválnak. Az egyikük úgy mutatkozik be, hogy Czeslaw Milosz. Az amerikai nő (aki szintén író) boldogan mutatja kezében az író könyvét. A kedvence. És lehet, el is hiszi, hogy Ő szereli a villanyt a házában. Hát ennyit a filmről….ennek persze semmi köze a könyvhöz. Csak annyi, hogy észbe kaptam és azonnal kivettem a könyvtárból, már igen régóta vágytam rá. Jelentős íróról van szó, nagyon tetszett a könyve. Nem a Nobel-díj miatt. Az őt nem izgatta szerintem. Az ilyen földi hívságokon, már túl volt. Arról beszél, ami az emberséghez kell, nem csak a háborús időkben. Az akaratról, az állandósult nyugtalan-mozdulatlanságról. Deportálások. S mindezt úgy hozza a mélységből a felszínre, hogy az is ért(z)i, aki nem volt ott, aki „hallani sem akarna már róla”. És még sem fáj. Nem fáj a sorok közben a gyűlölet, az ember embernek farkasa . Egy másik A rabul ejtett értelemkönyvében mondja ki az írói elveit, hozzáállását ahhoz, hogyan kell úgy közölni a sokat megjárt életeket, hogy szívesen olvassák majd. A háborús évek tapasztalataiból megtanultam valamit: nem szabad csak azért tollat venni a kezünkbe, hogy közöljük másokkal a keserveinket és belső ziláltságunkat, mert ez olyan silány áru, amelynek előállításához nincs szükség különösebb erőfeszítésre, következésképp nem is tisztelhetjük magunkat érte – azt hiszem, aki elolvassa – és remélem minél többen teszik majd, azok érteni és viszontlátni fogják szavait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése