John Steinbeck: Egerek és emberek

Valahogy így van ez az élet. Hogy irgalom kell. Nem vádak, nem ítéletek, nem feszült – megfeszített sorsok.
Szerettem a gáton mezítláb sétálni. Egyenes út volt előttem, kitaposott, középen zöld fű, választóvonal. Hol itt, hol ott mentem, forró volt a föld, égetett. Messzire láttam, és arra gondoltam, sosincs vége a keréknyomnak.
Steinbeckről még nem tudtam. Csak menni, közben az óvatos talp alatt is felporlik az út. Esőt vár, hogy a repedések újra összetapadjanak. 

Ilyen egyszerűen is lehet írni. Kevés szóval, apró lépésekkel, igazodva a másikhoz. Az olvasóhoz. Ilyenkor szívesen megy, vándorol az ember, csatlakozik és észreveszi, hogy néha középen megy, mert mindkettő mellett ott akar lenni, néha az egyik vagy a másik ember oldalán. Alig szavak hangzanak el, nincs is rá szükség. Nem kell magyarázat, értés van, megértés. Együtt-vágyak, együtt-álmok, közös vég(e).
Semmi sem történik, csak az életük szakad meg.
Az irgalom regénye.

"Egér, bizony nem állsz magad!
Hány szép reménység megszakad,
egér meg ember hasztalan
tervezgeti;
öröm helyett csak gyász marad,
csak kín neki."
(Robert Burns)