Aztán olvastam valahol, hogy más is erre a „látomásra” jutott. Olyan, hogy csak nézed az értésre várva, minden részletét megfigyeled, de nem biztos, hogy közelebb jutsz hozzá. Fennkölt és megfoghatatlan költészet. A mondatok során csak úgy futott a szemem, faltam a sokszor megérthetetleneket is, de ez egyáltalán nem zavart. Annyira szépen szóltak a szavak (s nekem ez fontos, hogy szépen szóljanak), hogy a „mit mond” már nem is volt mindig lényeges, maradt a „hogyan mondja”. Van ilyen, hogy a szépség felülmúlja a tartalmat, hogy a közlés módjában, milyenségében a valódi mondanivaló csak később kerül felszínre. Nálam ez máskor, máshol is így van, s itt emiatt még közelebb volt minden. Idő kell mindenhez, s újragondolás. Schulz, aki se termetében, se megjelenésében nem vonzotta az emberek tekintetét, inkább furcsa pillantásokat kaphatott, belső világának gazdagságát mutatja itt meg. De jó, hogy ezt megtette! Mégha nem is értettem mindig őt, őérte, őmiatta nem hagytam fel a könyv elolvasásával. Schulz világképe még hiányos, nem is akarja, hogy egy kész világban éljünk, ő hozzá akar még tenni, még fel akar tárni, még elő akar idézni. Még kell, hogy egy őszi napfény ne csak lágymeleget jelentsen, hanem a szirmok szirmát, a „pompás füstös és mézszínű mennyboltot”. Barna fahéj illatát, megsárgult díszletek között. Úgy, mint amikor melegségre vágyó kezeddel még szorosabban fogod a teásbögrédet, mintegy próbára téve ujjaid forróságtűrését. Szinte „diadalt” éreztem amikor az utolsó lapoknál tartottam. Két okból is. Egyrészt, mert minden könyvnyitásnál újra és újra el tudta hitetni velem (és én hagytam), hogy menjek vele még tovább ebben a bolyongásban. Másrészt azért, mert irodalmi remekművet tarthattam a kezemben hosszú éjjeleken át. S bármennyire is tűntek tébolynak, kétségbeesett útkeresésnek szavai, bennem megtalálta a helyét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése