De mi van akkor, ha ez nem sikerül, ha senki nem látja, mert nem is akarja látni. Ha a gonosz indulatoktól elborult elmék, csak a szakadt kardigánt, a koszos apró kezeket, a maszatos barna arcokat, a térdepelésre ítélt lábakat, a megütni való gyomrokat, a feleslegesen világra jött életeket látja. Becsukja szemét a tágra nyílt, könyörgő tekintetektől, a felhorzsolt hátaktól, a padba bújtatott törött ujjaktól. És akkor mi van, ha a kéz túl kicsi még a védekezésre, ha a hang erőtlen a jajkiáltáshoz, ha nincs fül ami meghallja, ha nincs test, ami megóvja. Akkor marad a rémület, a néha simogatásra mozduló kartól való megriadás, a kiközösítés, a bosszúállás, a megtorlás, a gúny, a kibontatlan vágy egy felnőtt élet felé, varázsszavak suttogása, „ most azonnal, el innen – csiribu-csiribá” de nem megy, nem működik, senki nem jön, nem visz el. A paplan alatti sikolyt elfojtja a könnyű tollpihe. Fel kéne alóla lélegezni, de félelemtől súlyos. A szétszakadt életeket nem varrja össze senki sem. Nekem a Fércmű ezt adta. Életfoltokat, amiket nincs aki összeférceljen. Talán a jó emlékek, a mégis szelíden visszacsengő szavak, majd az idő…mert mindig, mindenre ezt várjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése