Békés Pál: Darvak

Sosem volt még osztálytalálkozóm. Nem volt olyan, hogy néhány év után, összejöjjünk megint és nézzük meg, ki hol tart, kiből mi lett, több-e a beteljesült álom, mint a reményvesztett. Nem volt még ilyenem. Az általános iskolai azért maradt el, és az óta is így van, mert aki az osztály központi figurája volt, ő néhány éve autóbalesetben meghalt. Senki nem tudta, vagy nem merte megszervezni a találkozást helyette. Jó lett volna. Középiskolába pedig csak itt-ott jártam, meg ide-oda is, végül nem olyanban végeztem, ahol ez lényeges lett volna. Békés Pál most behívott a Darvak közé és pótolta azt a baráti, közösségi hovatartozást, ami kimaradt az életemből. Úgy van, ahogy egy elemzésben olvastam, hogy egy ősélményt mond el ez a regény és valahol valóban azt is kapjuk meg. Hiszen mi más okozhat a tizenévesnek akkora katarzist, mint hogy a nagybetűs élettől már csak néhány nap választja el. És micsoda kettős érzés ez – az elszakadás és az új, az ismeretlen világ felé való (még nagyon erős, vágyakkal teli) bizalom. Mint egy szakadék, amin most vagy soha, de át kell menni, és nincs ami kapaszkodót adna, csak a múlt, az ekkor még örök barátságot ígérő szavak. A remény, hogy nem változunk annyit, hogy egymástól elforduljunk, hogy együtt éltünk és hoztunk meg döntéseket, s ezek soha, de soha nem választanak el minket egymástól. Aztán jön majd a kijózanodás, aminek jönnie is kell, mert ez az élet rendje. A fényképek, osztályképek a fiók legaljára kerülnek, s őket az újabb „darvak” képei takarják. Aktuális volt éppen most olvasnom Békés Pál könyvét. És itt volt az ideje, hogy a fiókom mélyére is beássak. Balról jobbra, az állósorral kezdve, mindenkinek a nevét tudtam.