Soha még két ember nem volt olyan boldog, amilyenek mi voltunk. Még akkor is, ha pontosan tudom, sokadik könyve után, hogy ő milyen, hogy mit fog mondani, még akkor is meg tud lepni. Most is meglepett, de csak a végén, amire igen sokat, közel 600 oldalnyit kellett várnom. Meglepett, mert egy kicsit beleírta a saját halálát. A mondatot, ami később, búcsúlevelében is olvasható. Szándékos volt? Hogy első regényében, amikor még csak álmodik talán egy regényekkel teli életről, akkor belesző egy mondatot az utolsó lapokba és ezeket a sorokat 1941. március 28-án, kövekkel teli zsebekkel elindulva a messzeségbe, a kiútba, újra leírja. Minden regényében benne van kettős léte. És lehet, ahogy a többi értékelésben olvasom, ennek a kettősségnek a Woolf-i közlése még visszafogottabb, bátortalanabb, de az a mélység, amit ő önmagában megélt, azt már itt is, szinte „liba bőrözve” mondja el. A társasági felszínességből, magamban csak „elit alakulatnak” hívtam őket, ebből a sápadt holdvilágképű, kifelé ürességet mutató világból mutatja meg az olvasónak – egyenként lecsupaszítva – az emberi vágyak, az élet és halál nagy és örök kérdéseinek megválaszolhatatlanságát. Mert nem kapunk választ, sem azokra a kérdésekre, amit a regény szereplői tesznek fel, sem azokra, amik bennünk merülnek fel, miközben utazunk, olvasunk egy hajón. Hiába érünk partot, szállunk le és helyezkedünk el, ki-ki a maga kanapéján, az útnak ezzel nincs vége. Csak a helyszínek változnak, csak az eső áll el, csak a nap süt ki, vagy a köd száll le, de ami Virginiában az élet folytatásához kell, a kilátástalanság feloldása, önmaga elfogadása és az élete felé való jó-szándékúság (hogy szeresse magát) az nem változik. Minden szereplőben láttam őt, minden szereplőnek szánt egy-egy mondatot, amivel magát próbálta „érvényesíteni', létezni valóvá tenni. De úgy lett, ahogy lett. Hogy egyik regénye sem emelte ki saját süllyedéséből, a leírt és mások által kimondott gondolatai sem "váltották” meg, nem adtak életerőt. ’1913-ban kezdi írni a Messzeséget és 41-ben sorait újra papírra veti. Utoljára.
Nem hiszem, hogy két ember boldogabb lehetett volna annál, mint mi voltunk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése