Ars poetica
Világosan a homályt
Szándéktalanabbul, mint lehet.
Keskenyebben, mint a pillanat.
Kívülről nézd,
hogyan tépik szét -
széttépve magad.
És pontosan úgy
Néhai Szomjú Mózes nazarénus lakatos és ötvösmester,
(nagyapám bizalmasa), a pincezárat pontosan úgy és oda, ahová a szemmérték, a
célszerűség és játék,
ahogy a néhai diófát a néhai meggyfától tizenöt méterre,
nehogy a pásztáról lezúduló, de igazában mégse lezúduló, mert a lépcsős
iszapfogó pontosan tizenöt méterenként ott is
ahogy a szemmérték, a célszerűség és játék
Erotica naturalis
Szél fújja vissszájára a leveleket
Mint a lány-nyakak,
mikor feldobja, előre dobja hajukat a szél
Mikor a keskeny ív kitakarózik
Eső-utáni
megilletődött ragyogás a leveleken –
ha most lehullanának!
Megvakítana
az ágak hüvelyből kirántott
paráznasága
Sorok a lövészárokból
Tétova az is, aminek lenni muszáj
Így nézzük egymást
Megejtő létszünet
Szerelem
Örökké építkezem. Ahány táj, mindenhová házat, horgonyt,
erődöt, védtelen sátorlapot. Nem érhet meglepetés, a letelepedési kérelem
éjjel-nappal a zsebemben, minden címre. Megbocsáthatatlanul szeretem a földet –
nincs erőm megcsalni egyetlen pontját sem. Ha megállnék, a felszarvazott tájak
bosszúja ölne meg. Így is – hitegetés minden pillanat. Útközben lakom. Így
őrzöm a hűség látszatát
Mégis, itt kell hagynom; atomjaimra szedne különben.
Mese
Egy isten a keresztútnál,
batyu a hátán
ujjai közt pénzt pörget
feldobja, lehajol
megnézi a porban
Ama rekedt dallam
Már-már halkabban, mint lehet,
a fül templomában belül,
ama rekedt dallam, mit annyit fényesítettél –
most keveredik a széllel
Lehetnél már a harsogásával is tele!
De csak őrt állnak némán kottafej kopjafáid,
és te csapódsz közöttük, mint az ághegy
12.
Elfáradtál, hang.
Lassú árnyék göngyölődik az erdő tetőszerkezetén,
néhány felizzó ághegy, némán maradt szó –
itt ilyen a kézfogás, az érkezetlen távozás melege.
Aztán ki-ki a dolgára –
s az arc ismét reménybe keményedik.
Csak türelem, gondolom
–
és soha nem fejeződik
be a vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése