Kemény István-est

A Békéscsabai Jókai Színház és a Körös Irodalmi Társaság szervezésében a Kortárs magyar írók sorozat vendége Kemény István volt.

Kíváncsi voltam rá, ezért nagyon megörültem, amikor megláttam, hogy a sorozat vendége lesz, és vele is személyesen találkozhatom. Néhány levelet váltottunk csak, és azok közé az írók közé tartozott, akik gyorsan válaszoltak a Tollvonás rovat megkeresésére. A programra készülve megírtam neki, hogy ha elég bátor leszek, akkor odamegyek majd hozzá, egy kézfogás erejéig. Elég bátor voltam, és kérte is, hogy mindenképpen legyek ott. Izgalmas dolog olyan költővel, vagy íróval találkozni, akit a könyveiből és a virtuális világból ismer az ember. Nem csalódtam, ilyennek képzeltem, bár levélben (mint annyi más költő-író) könnyebben „beszél”.

Dr Elek Tibor vezette a beszélgetést, aki felkészültnek tűnt a könyveiből, és az írói pályáját is jól ismerte. Hosszú bevezető után, kissé zavarban, de szívesen mesélve kezdte el történetét Kemény István.

Elmondta, hogy a rendszerváltáskor ért volna be nála mindaz a tudás, amit az egyetemen tanult. De, éppen ezt az időszakot nem érezte alkalmasnak arra, hogy ki tudja fejezni gondolatait. A költő azt írja, amit ért, érez, ami foglalkoztatja. A világ (Magyarország) viszont akkor került a politikai és egyéb konfliktusok közepébe. Egy elkomorodott országról mit lehet mondani?  A boldogságról is nehéz érvényeset írni. Közéleti költőnek mondta magát, ezt Elek Tibor közérzeti költőre „fordította”, és igaz is lett ez az apró betűcsere. Nem én változtam, hanem a világ, ez hat kényszerítőleg a költészetemre. Verseimnek nem célja szebbé tenni a világot, hanem megírni a látottakat, az érzékelt dolgokat.

A beszélgetést többször is felolvasás szakította meg, ahol Kemény István maga választotta ki azokat a verseket, amikről (gondolom) úgy vélte, megerősítik az eddig elmondottakat. Én csak röviden idéznék ezekből:

Kesztyű

Te, aki tudsz vezetni,
fékeznél, ha egy kesztyű
volna az útra dobva
eléd, ahol a zebrát
közlekedési lámpa
világítja be zölden,
pirosan, sárgán, vagy ha
későre jár, csak sárgán,
elhinnéd azt, hogy sün, vagy
egyéb elütött állat;
mondjuk, hogy időd volna,
kedved is lenne élni
és élni hagyni mást is,
megállni és kiszállni
a hülye sünt szapulva,
vagy észrevenni rögtön,
hogy az egy kesztyű ott csak,
mégse lépni a gázra (…)

Az eperfa lombja

Akkor a régi volt éppen eltűnőben,
volt minek eltűnni abban az időben,
ami korhadt akkor, azt korhadni hagyták,
ami jött az utcán, inkább menni hagyták,
bár akkor a Nagy Bűn készen volt már régen,
s ami száradt, jórészt megszáradt a kézen.
Öreg kezek újból játszani tanultak,
botot ugráltattak fürge, csontos ujjak.

Konzervatív anarchistának tartja magát, de rögtön hozzáteszi, hogy ezt nem ő találta ki, hanem Elias Canettitől olvasta és önmagára nagyon találónak tartja. Kis magyarázatot is fűzött hozzá: Konzervatívan gondolkodik, de ahhoz a nemzedékhez tartozik, akik a Neurotic zenekar ismert mondatát, jelszóként élték meg. A rock and roll az nem egy tánc. Ez a fajta életérzés, bohémság, egyfajta szabadságra, függetlenségre való törekvés, a kötészetében, írásaiban is felfedezhető.

Akik nem ismerik még az ő pályáját, azoknak újdonság lehet, hogy beszélhetünk már Kemény-iskolákról is. Mesterként tekintenek rá sokan, főleg az új, feltörekvő, most szárnypróbálgató költők, írók közül. Erről én keveset tudtam, de azt igen, hogy több elsőkötetes költő fülszövegét is ő írta. Egy kicsit visszatérve a múlthoz, megtudhattuk azt is, hogy Mezey Katalint tartja mesterének.  1979-től (17 éves ekkor) a Sárvári diákkör tagja lett, és ez fiatalokból összeállt közösség határozta meg későbbi életét is. Itt találkozott többek között Mezey Katalinnal, Pap Márióval és később, 1990-től már Tóth Krisztina, Varró Dániel, Bartis Attila, Térey János és Grecsó Krisztián is megfordult a Nádasdy-vár falai között. A közösségben szabad, kötetlen verselés folyt akkoriban is, és ez az összetartó közösség erőteljesen hatott rá. Itt vált mások mesterévé is, többször előzsűrizte a pályakezdők prózáit, verseit.

Kemény István nem csak verseiről ismert, hanem prózáiról is. A Kedves ismeretlen című nagyregényére sokáig készült. Mindig szeretett volna nagyregényt írni, most is készül egyre. Az új regényhez, több száz kazettán rögzítette nagymamája történeteit, és ezek alapján fog elkészülni a 20.századot átfogó könyv. Próbálkozott novellákkal is, de igazán a vers és a regény áll közel hozzá.

A Kedves ismeretlenről elmondta, hogy szerkezetét tekintve Odüsszeia-i, mert az eleje és a vége adja meg a regény ívét. Verses köteteinek összeállításánál is erre a szerkezetre törekszik. Fontosnak tartja az első és az utolsó verset. A könyvesboltban is mindig megnézi, elolvassa a kötetek első és utolsó versét. Azt mondta: Szokták mondani, hogy egy nőnél is a haj és a cipő legyen rendben. A közönség soraiban több nő is megigazította haját, lenézett a cipőjére. Én nem.

A királynál című új kötetéről is szó esett, itt nagy örömmel beszélt a borítóról, ami számára a versek „lelki hitelességét” tükrözi, és a kedvenc képe is ez. Előtérben a világ, de jól látható az is, ami mögötte van. Közéleti – közérzeti verseit többen provokatívnak tartják. De van, aki annak sem. Radics Viktória szerint, tele van üres allegóriákkal, de Győrffy Ákosnak viszont tetszik.  Ő csak azt írja, amit lát, gondol a jelenről, legyen az az egész világ, vagy a hazája.

A Búcsúlevél című versét is volt, aki szerette, volt, aki kemény kritikával illette. 2012-ben megjelent egy összegyűjtött verseskötet, Édes hazám címmel. Közéleti versek gyűjteménye. Ebben ez a verse szerepelt, és vitát váltott ki. A verset nem is szokta felolvasni sehol, ezért Elek Tibortól hallgattuk meg. Súlyos kérdéseket feszeget, a hazával, a haza elhagyásával kapcsolatban. Többen szóvá is tették ezt a kötet megjelenésekor, de ő úgy érezte, hogy mégis megérte elmondania a véleményét. Itt is elmondta, mint sok helyen már, hogy a Búcsúlevél nem a hazája megtagadásáról szól, hanem a jelenlegi érzéseiről, tapasztalatairól.

A vers kapcsán szóba került a politika is, de két szép verse felolvasásával, egy nagyon tartalmas és érdekes író-olvasó találkozón vehettünk részt.

A szempár

Zárójelenet, főcímzene,

már ismerős,

már vége mindjárt.

Világát szemléli meg vele

még utoljára

a szempár.

A hős arca a nagytotálban

felolvadt, felforrt,

felhőcske, elszállt.

Üres hegycsúcsot, elhagyott tájat,

bolygót néz holddal

a szempár.

Csillagok, űr, a VÉGE szó,

stáblista, kész

a leltár.

Én Istenem,

jó Istenem,

becsukódik már.

Záró versként ezt olvasta fel:

 Elszámolás

 Ezzel a zajjal fordultam hozzá:

Az értelmét kérem az életemnek.

És ő ezzel a csönddel válaszolt:

(Ha valamire nem pontosan emlékeztem és tévesen írtam, elnézést kérek! )