Győrffy Ákos

(AZ UTOLSÓ GONDOLAT)

Zsebemben pipa, gyufa, kés, néhány

szem dió. Erősen fúj a szél, hollók

keringenek nagy magasságban.

A gondolkodás visszahúzódik

valahová, néhány szó csak, ami

felbukkan a tudat peremén, mint

az avarból épp csak kilátszó

gombakalapok. A nap a hátam

mögül, ferdén süt be a fák közé.

Árnyékom olyan hosszú, hogy

nem látom, hol ér véget. Nem

érek véget, erre gondolok, és

hosszú ideig ez az utolsó gondolat,

amire vissza tudok emlékezni.

Késő délután lehet.

A Gangesz ősszel

Ahogy a köd, melyről semmi biztos nem

állítható, ahogy általában semmiről nem
állítható semmi bizonyos, se magadról, se
másról, írni azért, mert semmit sem tudsz,
szorongva, cél nélkül, hacsak nem az a cél,
hogy céltalanság legyen, a köd, a ködben a
platánfák a folyóparton, néha egy szélroham
leszakít néhány levelet a lombkoronákról,
befújja őket a vízbe, nem túl messzire, csak
oda, ahol még nincs sodrás, a hullámzás aztán
pár perc alatt kisodorja a leveleket a
partra, sárga és vörös levélszőnyeg a homokon,
bár van egy kis idejük még vitorlázni addig,
felkunkorodott peremükbe kap a szél, pörögnek,

mintha mécsesek lebegnének a vízen, a Gangeszen,
a Gangesz ősszel, gondolom, ilyen lenne, ilyen is
lehetne, és így megy ez minden nap, legalábbis
amíg tart az ősz, egy a lehetséges megfigyelések
közül, melyek száma végtelen, elvégre nézhetnék
bármit, akármit, annyi néznivaló van, és mégis,
valószínűleg mindig ugyanazt kell látnom.