A földbirtokos

Volt, hol nem volt, és az sem igaz, hogy csak egyszer volt, de úgy alakult, hogy 7 év alatt 14-szer költöztem. Albérlet itt, albérlet ott. Aztán nem volt hova. Nem volt hova, nem volt miből. Ezen a környéken van egy városszéli tanyavilág, szántófölddel, bekötőúttal, gémeskúttal és néhány kilométernyi távolságra bolttal, óvodával, csak a kocsma nincs soha senkitől eléggé messze.  Ide költöztem..

Hó nélküli télkezdetben, de kellően hidegben. 

Pici ház, szoba-konyha, ahogy mondani kell. 

Csempekályha, sparhelt, favágás, vízhúzás, szénlapátolás. 

Panel-gyerek vagyok, a harmadikról néztem le 19 évig, itt pedig a távolba nézve sem akasztotta meg semmi a tekintetemet. Viszont nem kellett fizetni, csak a villanyt, mert csak az volt. És szántóföld mindenfelé. A házhoz tartozó rész is a használatomra állt. A szükség ugye, ráviszi az embert néha olyan dolgokra is, amit sosem gondolt volna. Tavaszi tervem volt egy kis kert kialakítása. A kapát és az ásót felismertem már akkoriban is, és a lelkesedésemet is életben tartotta a nincstelenség. Vártam a jó időt. De a tél jött, a legkeményebb hóviharral, befagyott gémeskúttal (amit húsklopfolóval ügyesen be lehet törni, ha felbírod húzni a vödröt a kútból) gyalogosan, igazi bádogkannával (aminek a tetejéből gyerekkoromban már ittam és finom volt a víz) sétáltam ivóvízért. Közben lovaskocsin hozták a szenet, így a lapáttal is megismerkedtem és néhány óra alatt a helyére kerültek a kis széngolyók. Már ha nem iszapot hoztak, mert az iszap az egyben van és néha csákánnyal lehet csak aprítani. De sokáig izzik és meleget ad. Szóval így éldegéltem, ha sár volt vagy nagy belvíz, akkor nem mozdultam sehova, ha szikrázó napsütés volt, akkor messze még akár őzeket is lehetett látni. Voltak szép percek. 

Lassan, de biztosan érkezett a tavasz, olvadt a jeges föld, az ásó már elbírt vele. Vettem magokat, palántákat, borsót, krumplit, zöldséget, egyebeket láttak már szemeim a közeljövő terméseként. Úgy álltam a kis földem mellett, mint nagyapám, amikor kiegyenesítette fáradt derekát, görbe hátát, és csak támaszkodni bírt a kezében lévő szerszámra. Öntöztem, nézegettem, vártam. De jött egy ember, aki szólt, hogy a kis házat ő megnézni jött, mert vevő lesz rá, a tulajjal már egyeztetett. Tetszett neki. Három nap múlva már a 15. helyen laktam. Egy félig kész ház, még romosan, de megmaradt szabóműhelyében. De erről majd máskor.

ilyesmi volt

Mondják - kérdik, mekkora föld kell, szükséges az embernek? Egy maroknyi, egy sírhelynyi, annyi amekkorában majd elfér?

Nem tudom.
Nekem egy kiskertnyi volt, de sose tudtam meg, hogy életre bírtam-e kelteni, hogy mi lett a várakozásomból.