Tóth Krisztina: Pixel, Vonalkód

Amikor minden és mindennek az ellenkezője is igaz ...

Az első ami az eszembe jutott (mind a mellett, hogy értem a tetszési indexét a könyveinek), szóval az első gondolatom az volt: feltupírozva. Mit értek ez alatt. Hétköznapi, mindennapi történetek színes, néhol nekem már giccsbe hajló mondatokkal. Ezek közül van amelyik ismétlődik is, számomra indokolatlanul. Többször is felmerült bennem a kérdés, hogy – na és akkor mi van? – hát ilyenek vagyunk, van amikor tanulunk az „élet adta” leckékből, van amikor nem. A történetek önmagukban, egyszerű (meg)történéseikkel is megállják a helyüket. Nekem nem kell ennyi minden (ennyi direktség, modorosság, közhely, inkább a Pixelben) ahhoz, hogy egy ember élet-történeteit átérezzem vagy megértsem. A „gyakorlott” olvasót tartom olyan mély érzelműnek és emellett tágnak a külvilágból is adódó, befogadó amplitúdóját, hogy a kevesebbel is beéri. A Vonalkódnál még éreztem ennek az aránybeli eloszlását, a Pixelnél már kevésbé. Kétségtelen viszont az, hogy Tóth Krisztinának van még és lesz is a tarsolyába olyan, amivel valóban hozzá tesz, nem csak az emberek lelkiismeret-ébresztgetéséhez, hanem a kortárs magyar irodalom palettájához is.
Akinek ilyen gazdag az érzelemvilága és legalább ilyen nagy az „elmondani akarása”, annak érdemes lesz figyelni a további munkáit is.

Ez volt az első értékelésem a könyvről, ami kiváltott némi visszhangot. Nem túl jókat. Megírhattam volna finomabban is, kevésbé nyersen? Vagy kivehettem volna a jelzőket,de akkor a "hogy tetszett vagy hogy nem tetszett" kérdésre a válaszom egy kissé nehézkes lett volna. Ezért gondoltam, írok egy másik gondolat-folyamot is, csak úgy...

Tóth Krisztina két kötetét vettem kézbe a hétvégén, nagy érdeklődés volt bennem, mert a könyvei - úgy láttam - megosztják a közvéleményt. Ha valaki ír valamit róla, azért, ha valaki nem, csak rányom mondjuk 3-4 csillagot, lájkot, akkor azért. A Pixellel kezdtem és az indítást remeknek találtam. Elindultunk a kéztől, ami ezt a könyvet is írta és a testrészekből összeáll majd az ember. Nem csak kívül hanem belül is. Minden testrésznek meg van a maga története. Bennünk is és általunk is. 

A kézről: mit árulhat el, a kezünk rólunk? Ápoltságot vagy ápolatlanságot, vannak "dolgos kezek" és zongorista ujjak, van akinek a dohányzás színesíti és van akinek a körömlakk. Vannak rövid, tömör ujjak és vannak kacsó-kezek, van aki simogat vele és van aki üt. Van aki hadakozik vele és van aki imádkozik. Van aki fog és van aki elenged

A szem: van aki lát vele és van aki csak néz. Van aki rád és van aki félre. Van akinek a lélek tükre. Van akinek még az sem áll jól. Van akinek fehér bot jár hozzá és van akinek egy "belekarolás". 

 A láb:  aki lép vele és aki mozdulatlan , aki előre és aki hátra, aki "pihenj-be" és aki "vigyázz-ba", aki zokniba,  és aki harisnyába, aki felfele és aki lefele, aki takarva és aki megmutatva, aki szét, aki össze, aki keresztbe

A fej: na, ez az ami mindenkinek kell, hogy legyen, és van aki "használja" és van aki nem is akarja, van aki bólogat vele és van aki csak rázza, van akinek hajas és van akinek kopasz, van akinek kalapos és van akinek kendős, van aki feléd és van aki el fordítja. 

A tenyér: van aki olvas benne és van akinek csattan, van akinek kérges és van akinek sima (tenyér a hátamhoz ér... ) , van akin nyomot hagy és van aki belecsókol

...és sorolhatnám, hogy a fülhöz kell a hallás, az ujjakhoz a mutogatás, a hüvelyhez a pénisz, a bokához a lábfej, a szívhez a tüdő, a combhoz a a fenék, a köldökhöz a zsinór, a mellhez a bimbó, a nyelvhez az ízlelés, a hashoz az ágyék, a péniszhez a hüvely, a foghoz az áll, az állhoz a száj, a talphoz a sarok, a szájhoz a hang, az ínyhez a fog, a tarkóhoz a fej, a háthoz a gerinc, az orrhoz az oxigén, a térdhez a kalács :), az anyajegyhez a bőr, a fenékhez a ....

és a lábfej? Kimaradt.

Tóth Krisztina Pixelje az embert és a töredékeit mutatja meg.
Egészben és darabokban, széltében és hosszában, bánatban és örömben.
Játék ez vagy valami más...?