Paul Auster: Holdpalota


Még egy ajtó kinyílt. Most már bátrabban olvasom és egyre láthatóbbá válik P.A. A „látható” szó az igazán kifejező ehhez a regényhez. Ajtókat nyit meg magán azzal, hogy beenged az életébe. Úgy teszi ezt, hogy tudja az olvasó – hasonlót lát, kap majd mint eddig, hiszen megint magáról ír – de ezt az érdeklődést magafelé fent tudja tartani. Nem egyszerű dolog ez. Érdekessé, tanulságossá válni az életével mások számára, szinte minden könyve erről szól. Az a nehéz ebben, hogy utána ne bánja meg. Mert amit már leírt, elmondott, az már ott van, olvassák és „ítél a nép”. Ezért is gondolom azt, hogy egy mélyrepülés ez a könyve is. Le visz a semmibe, amikor már nincs miért élni, amikor tenni éppen lehetne még valamit, de már nem számít semmi. Visszautasítani az életben maradás lehetőségét. Lemondani saját magáról, már csak lélegezni, vegetálni. „Teljes napfogyatkozás” – mondja. És milyen jó, hogy a napot nem tudjuk irányítani, hogy ki süt az ha kell. P.A. nagyon ért ahhoz, hogyan keltsen akár lelkiismeretfurdalást is a meg nem tett dolgainkért. De ahhoz is, hogy ez alól felmentsen. Nem kicsinyes, nem bánik szűken a részletek leírásával. Nem színezi és nem színleli az érzéseit. Bátor, és én egyre inkább csodálom ezért. Nem tudom, hogy ezek a dolgok mind megtörténtek-e vele, nem tudom igazak-e, de számomra hitelessé teszi az, hogy a legnagyobb bajban sem magát rakja előtérbe, hanem a másikat. Az elfogadás és nem a beletörődés jellemzi. Nagy különbség. Az egyikben még benne érzem a cselekvés lehetőségét, a másikban már nem. P.A. megtanít látni, megmutatja, hogyan lehet más szemével láthatóvá tenni a világot. Filozófikus regény, sok nyitva hagyott kérdéssel. Mennyiben vagyunk felelősek a saját döntéseinkért, vagy a körülményekre foghatóak az elhibázott lépések? Egyáltalán vannak-e elhibázott lépések? Van-e másokért érzett felelősségünk? Mit kezdünk a véletlenekkel-váratlanokkal? A halálon kívül van-e más, ami megváltoztathatatlan? „Az élet elvetélt lehetőségek sora” – kirakós játék, aminek meg van minden darabja, de nem lehet összerakni. Aztán mégis összeáll a kép. Nem pesszimista regény ezek ellenére sem. Meglátjuk a teljes képet a végén. Én nem számítottam rá, bár tudható volt, hogy mi lesz a „képen”, de utólag tudom, hogy nem lehetett másképp. Ez jó. És kimondja majd a végén, ki tudja hanyadszorra – „ Itt kezdődöm én, mondtam magamban, itt kezdődik az én életem.”

Nincsenek megjegyzések: