Kertész Imre – Esterházy Péter: Egy történet

A cím, mintegy kulcsmondat. Két ember egy története , egybe kulcsolódó szavakkal, fájdalommal. A hangulatuk mégis más. Kertész az örök szeretetnélküliségben szenvedő, aki lehet, akkor se hinné el, hogy szeretik, ha tényleg így lenne. Úgy kezdi, hogy bocsásd meg a mi vétkeinket – ha ugyan vétkesnek érzi magát valamiben is, aztán folytatja és mi is megbocsátunk… ez a nehezebb, ez az ő sarokköve. Kertész Imre olyan, mint az az ateista, aki folyamatosan perlekedik Istennel . –írja Techet Péter, Egy félbehagyott igazság gondolatsorában. Nincs bennem szeretet – így véli, de ezt csak az tudja , akiben van. Már megszokhattuk körülményeskedését, elfogadhattuk mindent átszövő kudarc érzését, láger-bánatát. Kertész utazása, egy magá(ny)ban utazás. Ő nem látja a tájat, kinézek, de nem látok, nem akarok látni semmit. És nem is látja, ezért szállít ez a vonat egy holttestet . Ezzel szemben (mellett) Esterházy életről és irodalomról beszél Kertész Imrének címezve, mintegy válaszként, könnyítésként. Nem megoldásként és nem feloldozásként. Azt ő nem teheti. Amit tehet, hogy szenvedését testi fájdalomként nyújtja át. A fájdalom nem szűnt, nem nőtt, nem csökkent, az örökkévalóságra emlékeztette az emlékezőt, ama közepes örökkévalóságra. Aztán ő is vonatra száll a Gangesz partjáról, s az ablakból ő még látja a folyót. A kérdés – hogy lehet-e egyenes gerinccel, nem a földig görnyedve járni, átutazóban lenni ezen a „vidéken”. A választ, a megoldást mindketten keresik, a maguk öniróniájával, cinizmusával és igen, én úgy érzem a maguk humorával. És valahol meg is találják. Ez vígasztaló, mert én nem tudom, lelkemre és becsületemre mondom, Kátya, nem tudom.