Joni Skiftesvik: Akit állva temettek el

Skiftesvik első írása 1983-ban jelenik meg, címe „Puhalliskukkapoika ja taivaankorjaaja” (A pitypangfiú és az égszerelő). Ezzel a novelláskötetével is kivívja a „ külön utakon járó, szuverén tehetség” címet. 

Most is a finn balladák világába visz el, egyszerűen, szókimondóan, nyersen. Nincs szépítés, nem ad időt a balladák meseszerűségének megélésére. Az olvasása közben nem tudtam otthon érezni magam, mert mind a kultúrájuk, mind a néhol nyirkos-hideg-halszagú érzelemviláguk távol áll tőlem. 

Mégis elvarázsolt és rövidsége lévén is gyorsan a végére értem. Egyszer ébren voltam , egyszer fókákkal álmodtam. Mert így van ez a történet megírva, a múlt és a jelen összekapcsolódik. Nem is értettem meg mindig minden szavát. Tele van bánattal, szenvedéssel, emlékekkel, élőkkel-holtakkal, megjövőkkel és elmenőkkel. 

És tele van szeretettel és kötődéssel is, úgy,ahogy az az északi népeknél szokás.

 Az egymáshoz tartozásuk nem a szavaikkal mérhető, hanem az erőfeszítéseikkel, a tetteikkel. 

Egyszerű emberek élnek a hatalmukhoz ragaszkodó kizsákmányolók között. 

Alázatos félelmük csak az engedelmességnek hajthat fejet. Bölcsességet tanítanak. 

(…)” Milyen bölcsességre gondol? Aztán azt mondtam,hogy tartsad, Bruuno, a vizet mindig legalább két lábnyira a hajótő alatt és óvakodj a fekete felhőktől, mert alattuk pokolian fúj a szél.”

Kapcsolódó írás:  Akit állva temettek el  Kovács B.Edit