Claudio Magris: Vaktában

Kedves Cogoi, az igazat megvallva nem vagyok benne egészen bizonyos, még ha én írtam is, hogy ki-ki saját maga tudja a legjobban elmesélni az életét.

 A Szent Péter bazilika egész belső felülete sem lenne elég, hogy Magris „képeit” ( a fülszöveg szerint, nagyszabású freskóját) láthatóvá tegyük. Sokat ír, sokat akar elmesélni, segít a képzeletünknek. Érdekes és igen értékes írás a Vaktában, de nem mindig követhető. Ő maga is mondja, a miért ír kérdésre: megcsinálom a magam pókhálóját, amelyben akár el is veszhetek. És úgy, ahogy más értékelő is írta már, csak úgy vaktában lehet olvasni. Olvasod, olvasod, aztán majd csak egy-két levegővételnél valamit meg is értünk belőle. Költői prózanyelv – írja a fülszöveg és valóban, szépséges mondatokat olvashatunk. Magris papírra vetett gondolatai olyanok, hogy néha azt éreztem – én ezt már nem bírom tovább, azt se tudom kivel mi van… – aztán mindig jön egy rövidebb fejezet ( ez meg úgy hat, mintha haladnál a könyvvel) és csak úgy futnak a sorok. Azt mondom, hogy bele kell vágni a könyv olvasásába – mert az író mindent megtett azért, hogy ne egy könnyed, gyorsolvasós – könnyen felejtős – könyvet adjon a kezünkbe. És ha már ő vette a fáradtságot, vegyük mi is. Megéri, mert előbb-utóbb összeáll a kép ( a freskó) és ha nem is látunk meg elsőre minden ábrázolt alakot, eseményt – azt végig érezni fogjuk, hogy „nagy dolgoknak” lettünk részesei.

Nagyvilág, Claudio Magris írása:

Én határ menti író vagyok…
Több oka is van, hogy írok, s talán a pillanattól is függő, egymástól eltérő okok ezek. Mindenekelőtt: az írás harc a felejtés ellen, hiszen ezzel megpróbálok hozzájárulni mindannak a megmentéséhez, ami számomra fontos és szükséges. Mint minden író, én is szeretnék egy kis Noé bárkáját kreálni, papíron. De írok azért is, hogy világosabban lássak, hogy rendet tegyek a gondolataimban, hiszen úgy használom az írást, mint afféle önelemzést, amely segít eloszlatni a bennem kialakult csomókat. Máskor azért írok, mert félek vagy mániákus vagyok, majdnem delíriumos; megcsinálom a magam pókhálóját, amelyben akár el is veszhetek.