Agota Kristof: Mindegy

Félre akartam tenni ma délután. Az eső is szakadt és nagyon hideg szél fújt egész nap. Örültem, hogy nem fázom és bentről nézhetem a kinti világot. Aztán mégis tovább olvastam. Ágota Kristof felismerhetően ír, egyénien, érzékeny, sajátos szenvedés-történetet. 

Egy abszurd világról. Nem múlik el nyomtalanul, bár szavai fájnak és üzenete felér egy üvöltéssel, de mégis kell és kell. Nem a fájdalom, nem a bánat, hanem – ha van ilyen – amit utána érezhetünk. Hogy megtalál másokat is, hogy meghallják mások is ezt az üvöltést. 

Ami belülről jön. 

Amihez hogy halld, közel kell menni a másikhoz. Vagyis összébb hozza az embereket. 

Pedig ő házakhoz, eltemetett kutyákhoz, utcákhoz kötődik. Hontalan hiányérzet? Nem ezt gondolom róla. Hanem azt, hogy emlékei közül mintegy szűrve és lélekig emelve csak a valóban élet-megtartóakat őrzi és adja tovább. Bölcsességre vall. 

Milyen élete-múltja lehetett, hogy ennyi mindent kiakart magából írni. 

És mindezeket úgy mondja el, hogy te csak megkönnyebbülhetsz , ha sorsod nem ehhez hasonló. Időtlen, tértelen – mindegyvilág. Jövő nélküli kisvárosok utcáin sétálás És mondja is: Mindent megírok, ami csak megírható. És egy hang felel nekem, ironikus hang, de végre mégis egy hang: – Rendben van, fiacskám. Mindent, de semmi többet, jó? 
A végén mégis fáztam. Belül. És ez ellen hiába öltöztem volna fel melegebben.


További írások: Proics Lilla ( kultura.hu)