Birgül Oğuz: Hah!

Sokféle gyászkönyvet, naplót, novellát, verset olvastam már, de ilyet még nem. Az eddigiek is mind egy-egy sóhajtások voltak, de nem így. Itt egyetlen sóhajtásban benne van mindenki és minden. Az emlékfoszlányok összemosódnak, a felvillanó képek cikázva, irányt és célt vesztve jönnek elő. Ki, mire és miért éppen arra emlékszik. Olyan, mint amikor elmész a könyvespolc előtt és meglátod a könyvét. Nem is olvastad el, pedig még akkor beszélgeti kellett volna róla. Aztán télen előkerül egy sapka, és egy pillanatra nem is tudod, hogy… de aztán igen, az övé volt. Sokáig elöl hagysz tárgyakat, úgysincs hova tenni, a fiók tele. Majd később mégis már csak keresve találod meg. Szavak jutnak az eszedbe, nem a tiéid, de jó ideje használod őket. Még fotók sem kellenek, hogy tudd, mikor merre jártatok. Néha szóba kerül és mások könyvei, sapkái, lépései sorakoznak mellé. Aztán ezt viszed, mint egy el nem hagyható csomagot. Mondjuk, egy hátizsákban. 
A barna bőr hátizsákban. Valahogy így.