Meghallottam az időt. Most, hogy elolvastam az anya-könyv után (Halálom után eltüzelni!) az apa-könyvet is, azon gondolkodtam, lehet-e ezekről a könyvekről bármilyen véleményt is írni. Úgy értem ezt -és nem kell velem egyetérteni –, hogy itt van egy ember, elmondja, leírja, megvallja, bevallja, vagy akár fel is rója (magának) az emlékeit. Hát milyen nehéz dolog ez? Milyen nehéz bármit is elmondani, leírni magunkról, az életünkről, a velünk történtekről, legyen az jó, vagy rossz dolog, de főleg a rossz dolgokról nehéz beszélni. Kell hozzá valamiféle bizalom, bátorság, őszinteség (magunk felé elsősorban), felelősség (hiszen bármikor újraolvasható, ha már le van írva), olvasója leszek a saját életemnek és másokat is olvasóvá teszek. Hogyan lehet eldönteni, hogy ezt valaki jól írta-e meg vagy sem? Azt értem, hogy a közlés (ha már nyomtatásban megjelent) nem mindegy, hogy milyen. Nem mindegy egy könyv szerkezete, felépítése, szándéka, meg ilyesmik. Szóval, én az ilyennel elfogadó vagyok. Ha szenvedve, ha fájdalmas kétségek közt, ha ironikusan, ha érzéketlenül, vagy érzékenyen, ha keveset mond, vagy túl sokat, ha bárhogyan is, de el akarta mondani. Ha ő így akarta leírni, akkor így írta le. Különbséget azért érzek a két könyv között és ezért is tudom csillagozni. A különbséget pedig abban látom, érzem, amit bennem kiváltottak a sorai. Igen, talán így is lehet olvasni és akkor nincs se neki, se az olvasónak hiábavalósága. De kétségem van, hogy talán nem jól olvasok. Na, nem baj, csak költői kérdések voltak magamnak. Amit ti írtok-írtatok az anya-apa könyveiről, azokban ott vannak-lesznek a válaszok. Hiába írtam? Hiába szólítottalak, idéztelek?Őr voltam a kapuban, aki megpróbálta gondosan megvizsgálni, mint engedhet átgondolatokból, érzelmekből és naplóidból a nagyobb nyilvánosságnak. Fej és írásvoltam. Olvasód voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése