Anna Funder: Stasiország

Nemrég beszélgettem valakivel, aki 90'-ben hagyta el az országot, ahol élt. Már nem volt veszélyben, már nem volt az elnyomás, kiszolgáltatottság, kilátástalanság alatt. Megkérdeztem, miért éppen akkor jöttetek el, amikor már maradhattatok volna, amikor már volt némi remény, hiszen az elnyomást, a szenvedést okozók nem éltek. Azt mondta, hogy azért, mert már nem hittek. Nem hittek abban és nem hitték el, hogy változás lesz, hogy szabadság lesz, hogy kezdeni tudnak valamit az új lehetőséggel. Inkább vállalták az idegenséget, a teljes nulláról kezdést, azt, hogy az otthon maradtak „elítélik őket”.  A mai napig kérdés benne, hogy jól tették-e. Ezt azért meséltem el, mert ebben a könyvben egyik percről a másikra választanak szét családokat, rokonokat, ismerősöket. Átírják az emlékeiket, elveszik az eddig megélt-leélt életüket. Minden elvész, amitől vannak és a voltak marad meg. Erről ír Anna Funder. Úgy ír erről, mintha párbeszéd lenne az áldozatok és a tettesek között. Mintha egymásnak felelnének a mondatok. De nem felelnek, mert nem felelhetnek, nem lehet érthető, elfogadható válasz az embertelenségre, megkülönböztetésre, szétválasztásra, falak emelésére. Sem akkor, sem ma.