Olvasva a könyvet azon gondolkodtam, hogy ha ezt az egész rettenetet, a stigmát (a háborút, az emberi pusztítással való szembesülést, a haláltusákat és nem sorolom tovább), ha ezeknek az emberben való emlékeit, úgy szemtől-szemben, velem leülve, nekem beszélve (hadarva, csapongva a visszatérő rémképektől) mondaná el az író ( vagy az, aki mindezeket elszenvedte), hogy akkor mit tennék. Hogyan ülnék ott, mernék-e ránézni, vagy csak babrálnám az asztalterítő csücskét, forgatnám a kávés poharamat, az éppen felém áradó borzalmaktól gyűrögetném az arcomat. Közbe szólnék-e, hogy egy pillanat,most nem is tudom merre vagyunk, kivel mi volt és hogyan? Próbálnék-e menekülni, elterelni a fejemben cikázó gondolatokat mindarról, amit az az ember mond. Ő a megmenekülni akarását mesélné, én meg ettől akarnék. (?) Teher ez a könyv, súlyt tesz az olvasóra. Nehéz (el)beszélni is, (meg)hallgatni is.
Én így olvastam ezt a könyvet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése