Margaret Mazzantini: Újjászületés

Péntek Orsolya azt írja: Mazzantini regényének hibája, egyúttal legnagyobb erénye is a részletessége – én pedig pontosan ezeket a szavakat kerestem ahhoz, hogy P.O. segítségével valamit mondjak a könyvről. Hosszas rábeszélésre olvastam el. Egy kedves ismerősöm, ha találkoztunk, mindig megkérdezte, hogy olvastam-e már az Újjászületést. Én meg mindig mondtam, hogy nem, hát még nem. Aztán azt is mondtam, hogy de már láttam a könyvtárban, később azt, hogy már a kezemben is volt, de még nem… Hogy mi tartott vissza? A borítója és a címe. Ilyen egyszerű a dolog. Nem érdekelt a könyv. Végül megnéztem mit írtok róla. Katartikus, felkavaró, sírni lehet rajta, megrázó, lebilincselő, fájdalmas, húsbavágó – ezeket az élményeket sem akartam. De, hogy legközelebb ne kelljen megint magyarázkodnom, végül mégis elkezdtem. Az első 140 oldal nagyon gyorsan ment, örültem is, hogy majd jó véleménnyel leszek róla. Később kezdtem elveszni a részletekben. P.O.: Mazzantini prózájának erejét a szenvtelen részletessége adja. Az első sortól az utolsóig megéltnek tűnik a történet, egy kivételes megfigyelőképességgel megáldott nő, Gemma saját történetének, aki, legyen szó a kilencvenes évek Rómájáról vagy a háborús Szarajevóról, úgy mesél, mint aki minden pillanatra emlékszik (…)_ és tovább:Mint említettük, ez a részletesség az, amely végül majdnem meg is öli ezt a prózát: olyanná válik a történet, mint egy elképesztően alapos filmforgatókönyv, amelyben semmit nem bíznak az olvasó – néző – fantáziájára. Minden ki van mondva. Mértéktartóan, nem ízléstelenül, nem idegesítően – mégis elvész a hozzáköltés lehetőségének finom játéka, az, hogy olvasva váljék teljessé a vérrel, háborúval, élettel, békével, szerelmekkel teli nagyregény. Ugyanakkor hihetetlenül pontosan mutatja meg a Szarajevó–Róma tengelyen az emberi különbségeket, a szarajevói horvát Gojko és családja, valamint a született rómaiak, genovaiak közti távolságot, amelyet mégis semmivé tesz a megmagyarázhatatlan szeretet. 
A regény mindazok mellett, amit leírtam róla értékes és fontos könyv. Kiválóan mutatja be a szereplőket, éppen annyira lehet egyszer kedvelni őket, mint amennyire néha nem. Lehet azonosulni a fájdalmukkal, gyötrelmükkel, a reményvárásukkal. Engem mégsem ez fogott meg benne igazán, hanem a Szarajevóban történtek. A háború, amiről jó esetben csak a híradóból hallottunk, láttunk. Kívülről néztük. Mazzantini viszont bevisz minket, ott vagyunk, szinte harcolunk, de ha azt nem is, a sebesülteket kötözzük, a gyerekeket karunkba kapjuk, futunk, továbbmentjük az életet. A regény nekem erről szólt. A menekülés, a befogadás – elfogadás, az emberség, emberiesség könyve. Aktuális téma.