Vida Gábor: Ahol az ő lelke

Varázslatban voltam. Alig 300 oldal, de hosszan-hosszan olvastam és nem eresztettem. Ő sem engem. Oldalakat olvastam kétszer, próbáltam megjegyezni ezt az ízes, szófordulatos beszédet. Ahogy az apa ráteszi fia vállára a kezét, ahogy ennek a mozdulatnak jelentőséget ad az elindulás és a megérkezés. Nemhogy az első mondata, vagy az utolsója tartott fogva, hanem az egész világfordulata. Beleolvastam, leültem, felálltam, a könyvtár polcai között. Nem vagyok egy nyugtalan ember, inkább az elfogadó, vagy beletörődő fajta, de ez más volt. Meg az is, hogy Erdély, (pedig, csak egyszer jártam ott, de annyifelé barangoltam akkor, bivalytej, pálinka, szakadék, és függőhidak, emlékek, megyek nemsokára arrafelé, esküvőre, lakodalomba, egy molylány megy majd férjhez, titok), de nekem ez az egész regény tele van titkokkal. Mennyi szépség és bánat. Egyik a másikban benne van, én úgy érzem, legyen bármiről is szó. Annyira tudnám mondani, ha el tudnám mondani, hogy talán sosem azok a szavak maradnak meg bennünk, vagy fiainkban, amiket szándékosan, célzottan mondtunk, ezerszer hallottunk, vagy nekünk szántak-szánunk. Útravalóul. A töredékek, a félig gondolatok, a szándéknélküliek vésődnek be. És, úgy beleverném az ajtófélfába, mint a mezuzát, hogy mindenütt lehet élni, de meghalni csak ott kéne, ahol a lelked van. Ezen merengek mostanában. Hogy az időt meg kéne állítani néha, mert visszafordítani képtelenség. Meg azon is merengtem, ami a könyvben is van, hogy ami elmúlt, az miért történt. És elmúlt-e egyáltalán. De én éppen ezt a kérdést, hogy miért, ezt sosem kérdezem. Bennem nem múlik el semmi, legyen az országok feldarabolása, vagy sorsok szaggatása. Szorítok mindent magamban, nem engedve az időnek, a tényeknek, a történelem, vagy a saját történetem kiszámíthatatlanságának sem. Hiábavaló fájdalmak? Lehet, de amíg fáj valami, amíg őrzöd az elengedhetetlent, addig élsz. Az öröm is megtartó erejű, de tanulságot a valamikor volt ad. Valahol minden ebben a nem eresztésben végződik, mert nem értjük az okokat, a mi végre-ket, és csak intünk a fejünkkel, hogy nem, nem, csak várni valamit, valami jelet, amitől aztán történni fog a világ, nem csak állni. Ilyen az ő lelke és ilyen ez a regény és ilyen, nem csak az 1900-as évek Kolozsvárja, Marosvásárhelye, Mátyás király rejtélyekkel teli szobra, vagy országunk Budapestje, hanem a XXI. század szabadságtalansága, a látszatbéke gúzsbakötése. Embernek kell maradni, hozzon bármit is az idő.

Én, Werner Sándor, kvietált honvédhadnagy az Úr 1900. esztendejében Kladovka Máriát, azt a nőt, akit legszebbnek tartottam és leginkább szerettem, és aki törvénytelen, de igazi fiút szült nekem, bár valójában nem szeretett, átengedtem báró Engelstett-Wörnitznek (Karl Friedrich), aki nem csak nálamnál jobb kardvívó, egy fejjel magasabb, kék szemű és szőke, hanem előkelőbb és gazdagabb úr is volt. Így hát minden bizonnyal rossz alkut kötve, mintha az ördöggel, mert a szeretett nőt adtam a fiamért, jó alku pedig nincs, elindultam földrajzi tudásom szerint Magyarország legeldugottabb szegletébe, Erdély északkeleti vidékére, hogy fenyvesek, medvék, székelyek meg oláh pásztorok között helyére tegyem lelkem dolgait, becsülettel dolgozzak, és felneveljem egyetlen fiamat, akit a Lukács névvel illettek a szent keresztségben.” Ezzel a mondattal kezdődik Werner Sándor emlékirata, véget is ér, nem akar, nem is tud effélét írni, viszont azon a felhős, őszi éjszakán, amit a marosvásárhelyi Transylvania szállodában töltenek együtt, mielőtt felvinné a fiút a Református Kollégiumba, nem tud elaludni. Rossz éjszaka ez, mert azt fogja mondani másnap az igazgatónak, mint akármelyik székely, hogy nem bánom, igazgató úr, ha leverik is a derekát, de neveljenek embert belőle; vagy csak annyit mond, hogy vigyázzanak a fiamra; esetleg még hozzáteszi, tudom, jó kezekben lesz. Akárhogy is van, itt megbicsaklik a hangja, és megáll azon az álmatlan éjszakán kezében a toll, a bőrbe kötött füzetbe ilyen körmondatok többé nem kerülnek. Otthagyja a fiút másnap délelőtt, egy híres kollégiumban, ahogy őt is hagyták, ahogy mindenkit otthagynak egyszer, valahol. Reggel majd a gyermek egy népes hálóteremben találja magát, az ébresztés meg ébredés zajai fogadják, idegenség és kék függöny az ablakon, csendesen esik az eső kint, varjak kárognak, vagy csak lengedez a hajnali szellő. Lukácsból is ember lesz. (részlet)