LOVAS ILDIKÓ
A magyar gazda(g)ság
Avagy néhány dolog, amit nem írok meg
2012-ben levélben keresett meg Nóra. Ez is volt levél címe:
Megkeresés. Ebben engem arra kért, írjam le röviden mi az, ami mostanában
(akkoriban) foglalkoztat engem az irodalomban. Írás, olvasás. Írhatok arról,
ami írás közben foglalkoztat, arról is, ami olvasás közben. Nem fogom most
elmesélni, hogyan kértem folyton folyvást haladékot. Bujdostam. Kibúvót
kerestem. Nem hazudtam, valóban azt hittem, meg voltam győződve, hogy két hét múlva
meg lesz. Meg fogom írni. 2012. július 17-től elég sok idő eltelt, legalább is
sok nap. Nóra már letett rólam.
Remélem, meg fogom lepni. Ha nem is közöl, nekem az arca
elegendő lesz. Ismeretlenül elképzelem a szétáradó meglepetést.
Sokat töprengtem azon, miért is nem írom meg. Térek ki,
hajolok el. Persze ez csak félig igaz. Nem tudom meddig, de félig, az egészen
biztos. Abban a felében igaz, hogy kitértem, elhajoltam és töprengtem. A másik
felében azonban nem igaz. Ugyanis megírtam. Lassan egy teljes regény kerekedik
ki abból a néhány dologból, amit nem akartam megírni, de amin töprengtem. A
készülő regény nem adott teret egy rövidke írásnak. Mert ha megírom, hirtelen,
huss, elszáll maga a történet, az a néhány dolog, amit nem... ez most már
ugyanazon a kör.
Ez történt. A regény címe az lesz, hogy: Cenzúra alatti.
Mutatja a vívódást. Nem könnyű azért az ilyesmi. A megírás. Megírni a dolgokat.
Rátérek akkor írásom tárgyára, éppen ideje, talán még akad
egy keskeny palló és élve átjutok.
Fogalmam sincs, hogyan is áll most a magyar irodalom.
Pontosabban abban hol állok én. Ha dohányoznék, egyszerűbb volna, tudnám, hogy
a nemzeti oldalon állok, ahányszor csak bemegyek és veszek egy doboz Fecskét.
Vagy Kentet.
Nagyokat
kacagtam, amikor azt olvastam, hogy át fogják/akarják/kell írni az egyik
kedvenc regényem: ,,Mark Twain klasszikusa, a Huckleberry Finn hamarosan
cenzúrázott verzióban jelenik meg az Egyesült Államokban: a rasszistának
minősülő "nigger" szót rabszolgára (slave) cserélik, és más, kisebb
változtatásokat is eszközölnek.” Ezt 2011-ben olvastam.
Megmondom
őszintén: először kacagtam, aztán elszomorodtam, mert rájöttem, hogy ezt
komolyan gondolják. Az irodalom fogja majd megváltoztatni a társadalmat, a
gondolkodást, a szavakat és kifejezéseket, a viselkedésmódot, a túlzásokat. A
bántó beidegződéseket vagy éppenséggel azt, hogy kihasználják, visszaéljenek
azzal, hogy ezek léteznek.
Telt-múlt
az idő, engem megkeresett egy kedves hölgy, írnám meg, amit gondolok…
Legyek én
egy kamikáze? Ezt akarta ő?
Sétálgattam
néhány városban, nem itthon, hanem
Magyarországon. Megvallom, a kereskedelmi csatornák híradójából úgy értesültem,
hogy Magyarországon nincsenek dohányboltok. Nem nyitottak ki vagy bezártak
sorban. Ehhez képest elég sokat láttam séta közben. Öt különböző városban. Fennen hirdették
magukat, nemzeti dohányboltok – és működtek is.
Szóval,
akkor ez, hogy nincs, bezárt, még sincs teljesen így. Merthogy azokban a
városokban (is) sétáltam én, ahol a reportázsok készültek, mondván: nincs,
bezárt.
De engem ez
nem nagyon érdekelt, mert nem dohányzom, és mint minden volt-dohányos, bősz
ellenzője vagyok minden cigaretta füstnek és helynek, ahol rá lehet gyújtani,
ahol dohányárut árusítanak satöbbi.
Viszont
megragadta a tekintetem maga a felirat, ami a 18-as karika előtt díszeleg:
nemzeti dohánybolt. Nem akarok arról
értekezni, amit már megtett helyettem valaki más, örültem is a cikknek, hogy nem tesz jót egy nemzet önbecsülésének,
ha a dohányboltját, a trafikját (is) nemzetinek nevezi. Hogy ez kisebbíti a
szót, a jelentést. Nem lehet egyként nemzeti az alaptanterv, a színház, az
elvárható minimum és a dohánybolt.
Az említett
cikk akkor íródott, amikor felröppent maga az ötlet, ami azóta lám, valósággá
vált, el is feledkeztem róla. De most, hogy sétálgattam ezekben a városokban és
rám ugrott a feliratuk: nemzheti dohánybolt, megrémültem. És eszembe jutott
Mark Twain meg a nemzeti jelzőt a trafik vonatkozásában nem odaillőnek érző
cikk és a valóság.
Akkor mi
lesz?
Hova lép be
Maigret felügyelő? És hol történik Agatha Christie ABC gyilkosság című
regényében az első gyilkosság? Hol? Ott, ahol Huckleberry Finn sem regényhős,
hanem valami egészen más. Ott, csak szemben.
Dohánybolt.
Felveszem ezt a szót a legszebb magyar szavak közé. Ezerszer inkább egy
dohánybolt, mint egy tea house. Viszont a nemzetit kihagyom. Személyes
döntésem. Amiképpen a Huckleberry Finnből sem veszek új példányt. És meghagyom,
hogy a nemzeti szó fölött tépjék egymást azok, akik tudják, mi mennyi.*
Mindezt
persze nem írom le. Mert nem akarok jót azoknak, amikor nem akarok rosszat
ezeknek. Ha leírnám, tán annak a kedves Nórának okoznék rossz perceket. Vagy
jókat.
*megjegyzés:
Nem úgy van most, mint volt régen. Hanem most úgy van, hogy mindenki nagyon
tudja. Csak más és más kutató intézetekben kutatja.
Lovas
Ildikó
BOLDIZSÁR ILDIKÓ
Nem nagyon tudom elképzelni magamat úgy, hogy nem olvasok
éppen valamit. Mivel a könyvespolcaim már megteltek, csinos kis kupacok
képződnek a padlón. Az egyes számú kupac az éppen aktuális olvasmányokból áll,
mert van úgy, hogy egyszerre több mindent olvasok. Nem gyakran, de előfordul, s
inkább csak akkor, amikor egy elkezdett könyvben nem lelem örömömet. Ilyenkor
félreteszem – így képződik az egyes számú kupac –, reménykedve, hogy hátha csak
az időjárás, a rosszkedv, a gyerek osztályfőnökije miatt nincs kedvem hozzá.
Akkor előveszek egy másikat, és olyan is van, hogy egy harmadikat… A
félbehagyott könyvekről sokáig azt gondolom, hogy talán nekirugaszkodom majd
valamikor, a távoli jövőben még egyszer az elolvasásuknak… de a vége úgyis az,
hogy nem rugaszkodom neki, és akkor meg előbb-utóbb mégiscsak helyet szorítok
nekik a polcokon. Amit most olvasok: Cormac McCarthy: Átkelés című könyve, a
Határvidék-trilógia második része. Nagyon szeretem McCarthy könyveit, még sose
hagytam félbe őket… Most egyébként ez a kupac kissé háttérbe szorult, mert a
hármas számú kupac köti le a figyelmemet, de mielőtt elmesélem, hogy miért,
bemutatom a kettesszámú kupacot: ez az elolvasásra váró könyvek halmazából
tevődik össze. No, itt éppen a következő könyvek állnak: Ulickaja: A mi Urunk
népe; Mariam Petroszjan: Abban a házban; Nicole Kraus: Nagy palota; Marilynne
Robinson: Gilead.
Alig várom, hogy sor kerüljön az elolvasásukra! De előbb még
fel kell számolnom az utolsó kupacot. A harmadik kupac – jelenleg vele vagyok
rendkívül szoros kapcsolatban - ugyanis a munkámhoz nélkülözhetetlen könyvekből
képződik. Mivel hetek óta a két kötetesre tervezett meseterápiás
kézikönyv-félén dolgozom, amelyről tegnap óta kezd látszódni, hogy nem is
annyira kézikönyv lesz, mint amennyire meseesszék gyűjteménye, itt most a
következő szakkönyvek sorakoznak: Joseph Campbell: Az ezerarcú hős; C. G. Jung:
Az archetípusok és a kollektív tudattalan; Konrad Lorenz: Ember voltunk
hanyatlása; Tari Annamária: A Z generáció; Patricia Wallace: Az internet pszichológiája.
Néhány órája fejeztem be azt a fejezetet, amely az internetes közösségi oldalak
és a mesék kapcsolatáról szól, ehhez volt szükségem ezekre a könyvekre.
A gyerekeim, akik mindig elolvassák azt a könyvet, amit
ajánlok nekik, nagyon a szívükön viselik olvasmányaimat, és gyakran
megtisztelnek azzal, hogy ajánlják nekem azokat a könyveket, amelyek nekik
okoznak örömet. Így kaptam például egy Boris Vian Tajtékos napokért egy
Szorokin-ajánlást (A jég). Az ő ajánlásaikat szeretem a legjobban, mert úgy
érzem, hogy a könyv elolvasásával hozzájuk is kapcsolódom. Középső fiam a mai
napig hálás az általam ajánlott García Márquez-könyvekért. Régi munkahelyemről,
a Magvető Kiadóból is sok könyvajánlatot kapok, ezekre is mindig odafigyelek.
Ha benézek a kiadóba, nagyon szeretem, ahogy Morcsányi Géza leemel egy–egy
könyvet a polcról, kezembe nyomja, és azt mondja: Ezt el kell olvasnod. És
akkor én mindig el is olvasom! A többi volt magvetős kollégám – Lia, Györgyi,
Judit, Timi, Levi – véleményére is mindig odafigyelek. De azért a legjobban azt
szeretem, amikor bevethetem magam egy antikváriumba! Mindig rábukkanok egy
igazi kincsre! Így gyűjtögettem össze például hosszú évek alatt a Népek meséi
sorozat 84 kötetét. Könyvespolcom legféltettebb része az a hely, ahol ezek a
mesegyűjtemények sorakoznak a többi mesével együtt.
FINY PETRA
A családunk igencsak vegyes összetételű irodalmilag. Férjem
a család Mauglija, aki úgy ismeri a természetet, mint a tenyerét, és gyakran
fotózza is, leginkább fényképezéssel kapcsolatos könyveket olvas, fotóművészeti
albumokat nézeget, és a határozó könyveket lapozgatja (a denevérhatározótól
kezdve a tojáshatározóig mindenünk van).
Az ő albumait és határozókönyveit az öt- és hétéves lányom
is gyakran kölcsönveszi. Például, egyik reggel arra ébredtem, amikor a pilisi
házunkban pihentünk: „Anya, fogtam egy gyapjas lepkét, és megnéztük, mi a
tápnövénye, úgyhogy tettünk be neki azt is az üvegbe”. Ugye, milyen praktikusak
ezek a határozókönyvek?
De a lányoknak nem csak a természettudományos érdeklődése
erős, minden vonzza őket, ami izgalmas, rejtélyes, vagy köze van a dinókhoz,
szörnyekhez, varázslókhoz, boszorkányokhoz, különleges lényekhez, időutazáshoz,
mitológiához.
Mivel Emma még nem iskolás, és nem olvas túl hatékonyan,
ezért mindkettőjüknek én olvasok fel. Mindenkinek a saját meséjét.
Léna jobban szereti a képhangsúlyosabb szövegeket, és ráállt
a sorozatokra, főleg a még nem létező részeket sürgeti, mint a Csiribi és Panka hatodik kötete, vagy a Két kis dinó negyedik könyve.
Szerencsére Berg Judit-imádatunkat
igen jól ki tudjuk élni, mert a Lengemeséknek
megszületett második része, ami most a tengernél jól fog jönni. Előtte még
befejezzük neki Gerald Durrell Léghajóval
a dinoszauruszok földjén című könyvét (ősrégi kiadás, nem is tudom, az
Európa, miért nem jelentette meg újra, ha a párját kihozta), melyen nálunk a
családban több generáció nőtt fel, és Emmának is rongyosra lett olvasva.
Emma már akár képek nélkül is ellenne, neki a dramaturgia a
fontos (a bevezetőket, szükséges rossznak tartja, amin túl kell esni, ahhoz,
hogy eljussunk az izgalmas részekhez). Az Idődetektívek-
és a Doktor Proktor Pukipora-sorozat
után most a Nyulász Péter Helkáját
olvassuk. A tengerhez elvisszük a
Sódervári Sherlock báró első részét, és Joseph Helgersontól a Három troll meg a Holdat.
Én gyerekíróként, felnőtt könyvek szerzőjeként és a
képzőművészetért őrülten (a szó klasszikus, pszichotikus értelmében) rajongó
emberként kortárs gyerekirodalmat, kortárs szépirodalmat szoktam olvasni, és
gyűjtöm a képzőművészeti mesekönyveket (Benjamin
Lacombe, Rébecca Dautremer, Emmanuelle Houdart, David Sala, Shaun Tan, Norman
Messenger, Vadiszlav Jerko, Peter Sís stb. könyveit kutatom évek óta
szenvedélyesen, ha külföldön járok).
A gyerekkönyvek közül mostanában nagy kedvencem volt Mette Jakobsentől Minou szigete, Máté Angi
Emlékfoltozók c. könyve Rofusz Kinga
lélegzetelállító képeivel, Dániel Andrástól
az imádnivaló Kicsibácsi és Kicsinéni,
Lackfi János Kapjátok el Tüdő Gyuszit
c. könyve Molnár Jaqueline
fantasztikusan egyedi képeivel, és a vagány képi világú Anyukamesék Szergej Szedovtól.
Két könyv hatott meg annyira mostanában, hogy még zokogtam
is bizonyos jeleneteinél Kader Abdolah A
mecset ura (amit a Libri egyik szerkesztője ajánlott, mondván, hogy ez
nekem tetszeni fog, és milyen igaza lett), a másik pedig Siobhan Dowd/Patrick Ness
párostól a Szólít a szörny, melynek Jim Kay által készített rajzai is
hihetetlenül különlegesek, nem beszélve Szabó
T. Anna fordításáról.
Három könyv pedig olyan jó barátom lett, mintha évek óta
ismerném: Haghenbeck: Frida füves könyve,
Baricco: Mr. Gwynje és Tóth Krisztina: Akváriumja.
Most éppen Niccoló
Ammaniti Magammal viszlek című könyvét fejezem be, és nagyon tetszik, a
barátnőmtől kaptam, aki elég jól ismer, és tudta, hogy szeretni fogom. A
tengerhez utazik még velem a Háromszor
hajnalban Bariccótól, Grecsó Krisztiántól
a Mellettem elférsz, és Szécsi
Noémitól a Finnugor vámpír.
BARNÁS FERENC
Kedves Nóra, az a helyzet, hogy mostanában nem vagyok igazán
jó olvasó. Egy időben az voltam, körülbelül kamaszkorom középső időszakában,
amikor, mint valami mételyezett, faltam a könyveket, mindenekelőtt
Dosztojevszkijt, Thomas Mannt, aztán Van Gogh Theo fivéréhez írt leveleit,
Albert Schweitzer visszaemlékezéseit, és máig felfoghatatlan módon, Makarenko
Pedagógiai hőskölteményét, meg Pablo Casals Öröm és bánat című memoárját.
Közvetlenül utána jött Tolsztoj, illetve Nietzsche Zarathustrája. Egy ideje viszont
tényleg nem vagyok valami jó olvasó. Ha dolgozom, vagyis amikor rajta vagyok
egy projekten, szépirodalmat szinte egyáltalán nem olvasok, inkább mindenfélét.
Most például Ligeti György válogatott írásait, és egy tanulmányt arról, miképp
instruálta (meglehetősen aprólékosan) Sztravinszkij – nem sokkal a párizsi
bemutató előtt – Nizsinszkijt a Tavaszi Áldozat koreográfiai munkálataiban.
Vannak körülöttem olyan könyvek, amelyeket nem feltétlenül olvasok, de X okok
miatt igen közel állnak hozzám. Időnként leveszem ezeket a köteteket a
könyvespolcomról, és az ágyam mellé teszem őket, néha-néha lapozgatok bennük.
Ilyen például Leonardo da Vinci Ausgewählte Schriften (Válogatott Írások) kötete, jó régen vettem, kis
könyvtáram egyik fő kincse. Festészeti, építészeti, tudományos, költői, és
egyéb tárgyú írások vannak benne;
Leonardo csodálatosan tiszta nyelven lép át egyik világból a másikba, ettől a
munkától soha sem tudtam volna megválni. Ezt azért mondom, mert életem során
többször is megváltam így-úgy összegyűjtött könyveimtől, talán csak azért, hogy
később más jellegű könyveket kezdjek vásárolni (ma már nem). Giselle Freund:
Three Days with James Joyce szintén kedvenc darab. Szeretem nézegetni, ahogy
Joyce zongorázik párizsi lakásának nappalijában, vagy, ahogy üldögél a
Shakeaspeare & Company
könyvesboltban. Ezt a kötetet NewYorkból küldték nekem, az az igazság, hogy az
elsőt, amelyhez Párizsban jutottam hozzá, jó sok évvel ezelőtt egy fontos
irodalmi embernek (közöttünk él) ajándékoztam, az ember olykor csak így tudja
kifejezni a másik irányában érzett nagyrabecsülését.
Mindig azok a szerzők álltak hozzám legközelebb, akiknek az
élete mintegy hitelesítette műveiket. A két faktor egymásba kapcsolódását nem
lehet eléggé tanulmányozni, ami alatt azt értem, hogy az életet nem lehet
eléggé tanulmányozni, akarom mondani, eléggé élni. A művek bizonyos mértékben
tágítják az életből következő lehetőségeinket, egyúttal pedig a mindig nehezen
meghatározható küzdelem (miként kellene élni?) irányában is új csapásokat vághatnak,
miközben őrölnek és őrölnek (a játék végére utaló jelek). Álljon itt egy rövid
lista, kikre gondolok: L. Tolsztoj, J. Genet, A. Artaud, L-F. Celine
(antiszemitizmus leszámítva), Kassák L., R.M. Rilke, W. Gombrovicz.
Ha mégis lenne időm, és valami miatt nem verseket
(Hölderlin, Pessoa, Pilinszky, JA) olvasnék, mert azért a költészet áll hozzám
a legközelebb, akkor a fentebb említett szerzők műveit venném elő. Ismerőseim
közt van néhány igen értő olvasó, az ő véleményükre eléggé figyelek, nagyon is
számom tartom, milyen irányból jönnek mostanában a fontos dolgok. Ismerőseimet
semmiképpen sem mondanám laikusoknak, habár olykor a laikusok a legjobb
olvasók. Viszont életemben valahogy minden az úgynevezett klasszikusok felől
jött, azt hiszem, véletlenül alakult így. Nem is tudnám megmondani, hogy
találtam meg a szerzőimet, vagy ha igen, így mondanám: szagra mentem.
Baráti üdvözlettel, Barnás Ferenc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése