„Viszontlátlak újra – Lisszabon és Tejo és minden egyéb mihaszna
járókelő – benned és önmagamban…
emlékszobáin imbolygó kísértet,
patkányok motozása és padlók recsegése közt
elvarázsolt kastélyában a kényszerű létnek.”
járókelő – benned és önmagamban…
emlékszobáin imbolygó kísértet,
patkányok motozása és padlók recsegése közt
elvarázsolt kastélyában a kényszerű létnek.”
Valahogy így, átsétálni mihasznaként a Tejo felett. Középen megállni, lenézni. A mélység vonzása. Nem, én nem merek ám teljes súllyal a korlátnak dőlni. Mint egy bábu, úgy zuhannék le. A sakkjátszmák jók. Ésszerűek. Lépésre lépés. Józan meggondolások sora. Némi kockázattal. Akkorával, mint felszállni egy éjféli gyorsra. Innen nem indul. Megnéztem a menetrendet. Ez nem az a hely, ahonnan Lisszabon egy úttal elérhető. Visszafelé sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése