Tollvonás / 2013. október

LADIK KATALIN

Kedves Nóra, 

köszönöm megértését és türelmét… végtelenül sajnálom, amiért ilyen sokára tudtam csak időt szakítani és ráhangolódni a kért vallomás megírására. Az írás egyébként is nehéz műfaj számomra. Röviden írtam, őszintén.
Őszinte megbecsüléssel és hálával üdvözlöm,
Katalin

Könyvmoly
Ladik Katalin

Újvidéken kicsi koromban nem volt könyv a háznál, esténként a felnőttek beszélgetése mellett aludtam el egyszobás lakásunkban, ahol öten éltünk. Anyám írástudó volt, szívesen olvasott volna könyvet, ha nem dolgozik reggeltől estig. Apám írástudatlan volt, őt, sajnos, rövid élete végéig nem sikerült megtanítani az írásra. Nővérem hat évvel volt idősebb nálam, iskolába járt, és időnként felolvasott nekem egy mesekönyvből, melyet a könyvtárból kölcsönzött. Előfordult azonban, hiába noszogattam, mégsem volt hajlandó gyakrabban felolvasni nekem. Volt egy rádiókészülékünk, melynek zöld, kis fénye titokzatosan pislogott, mintha azt üzente volna, ne búsulj, majd én megtanítalak olvasni, figyelj csak! És én figyeltem: csavargattam az állomáskereső gombot, és rájöttem, bizonyos betűknél megszólal egy állomás. A rádiókészülék állomáskijelzőjének betűi alapján ismertem meg a latin betűket. Így aztán számtalanszor elolvastam azt az egyetlen mesekönyvet, amelynek címe Magyar népmesék volt. Később válogatás nélkül olvastam mindent, ami csak a kezembe került. Az utcán a szerb feliratok sokszor cirill betűkkel voltak kiírva, és ezeket a betűket nagyon vicceseknek találtam. Kérdezgettem a felnőttektől, milyen betű ez meg az, míg végre kiolvastam: földműves szövetkezet. Mire hétéves koromban iskolába kezdtem járni, már párhuzamosan tudtam olvasni magyarul és szerbül. Továbbra is találomra olvastam, nem volt, aki eligazított volna, mit érdemes.

Tizenegy évesen kezdtem verseket írni, melyeket leközöltek az Újvidéken megjelenő magyar nyelvű Pionírújságban. Abban az évben felvettek az Újvidéki Rádió gyermekszínjátszó csoportjába, mikor még „élőben” mentek a műsorok. Csak folyékonyan olvasó gyerekek kerülhettek ide, ami nagy megtiszteltetés volt akkoriban. Tizenöt éves koromban az egész évi ingyen rádiós munkámért kaptam egy József Attila verseit tartalmazó kötetet, és ez a könyv a bibliám lett. Ettől kezdve kevesebb verset írtam, igényesebb lettem, de továbbra is összevissza olvastam.

Magyar nyelven csupán az általános iskola nyolc osztályát végeztem, utána a szerb nyelvű közgazdasági technikumot, majd a szerb nyelvű kétéves színészképző középiskolát fejeztem be, továbbá a szerb nyelvű közgazdasági főiskola hallgatója voltam két évig. Közgazdasági szakirodalmat kizárólag szerb és horvát nyelven olvastam, míg szépirodalmat, értekező prózát és filozófiai műveket magyarul, szerbül és horvátul. Szükség szerint írtam latin vagy cirill betűkkel.

Húszéves korom után fiatal írók társaságába kerültem, ott tájékozódtam az aktuális könyvekről, olvasmányokról. Több ízben is én vásároltam meg könyveik egy részét, mikor pénzhiány miatt el akarták adni azokat. Így jutottam jó könyvekhez. Később úgy bővítettem ismereteimet, hogy a könyvek lábjegyzetét vagy a végjegyzetét és a felhasznált irodalom listáját böngészve tudatosan kutattam bizonyos művek után. Bevallom, a mai napig ezt teszem.

IANCU LAURA

Két, ősszel esedékes konferenciára készülök, az előadások témáihoz kapcsolódó szakirodalmat olvasom. Általában egy-egy (általam is vizsgált) néprajzi téma szakirodalmának az olvasásával megy el az idő, szépirodalmat mindig (is) „lopva” olvastam, olvashattam. Legutóbb a Vigilia júniusi számát, Oláh András Idegen test című verskötetét olvastam el, ill. Csoóri Sándor néhány kötete az ágyam mellett van, szinte naponta beleolvasok valamelyikbe.

Az említett konferenciákra készülve pl. Babus Antal Árral szemben, Poszler GyörgyVonzások és taszítások, Visky S. Béla Bizalom a határon c. könyveit olvastam el. Most Alister McGrath Az ateizmus alkonya c. könyvét olvasom, aztán Molnár Tamás filozófus néhány könyve (A modern-kór – Tünetek és ellenszerek, Utópia – örök eretnekség stb.) következik, ezek már újraolvasások. A másik témához (a 19. századi moldvai katolikus egyház története) főként román nyelvű történeti szakirodalmat olvasok.

Vannak olyan (ma élő és alkotó) szerzők, akikre kíváncsi vagyok. Ha a nevüket látom folyóiratokban, könyvespolcokon, biztos, hogy elolvasom az általuk jegyzett írást is. Gyorsan hozzáteszem: lírikusokról, költőkről van szó, elsősorban versolvasó vagyok. Nem kedvenc szerzők ezek, ennél komolyabb a hozzájuk való „kötődés”. Túl azon, hogy kíváncsi vagyok legújabb alkotásaikra, tisztelem a szerzőt is. Igyekszem olyan szerzők verseit is elolvasni, akiket személyesen nem ismerek, akik más szellemi világban mozognak, akiknek az írásgyakorlatában „más nyelv” szólal meg. Van egy költő, akinek minden kötetét sikerült megszerezni: Hervay Gizella. Végső soron mondhatom azt, hogy ezek a könyvek kedvenceim.

Gyermekkoromban azt hittem vagy úgy tudtam, hogy a Biblia és a Liturgia (könyve) egy és ugyanaz a könyv. Szentírást szinte senki nem vásárolt (pláne nem olvasott) a falunkban, a Bibliáról csak azt tudtuk, amit a mise keretében hallottunk, s bár hallottuk ugyan, érteni nemigen értettük, hiszen románul okítottak (volna) minket a papok, holott jól tudták, csak a magyar szót értjük. Egy alkalommal a szomszédunkban lakó nagyanyához Brassóból hazalátogató Emilia nevű kislánnyal tíz fagylaltban fogadtam, hogy nekem van igazam, a Biblia az nem egyéb, mint a Misekönyv. A szégyenfoltot hosszú évekig viseltem, viselem. A rossz élmény mégis áldást hozott, a teológián eltöltött öt esztendő életem leggazdagabb időszaka volt.

Előfordul, hogy valaki ajánlására olvasok el egy könyvet, de hobbyolvasásra szinte soha sincs idő. Örülök, ha a legfontosabb hazai és külföldi szakkönyveket, szakcikkeket el tudom lassanként olvasni. Itt viszont hallgatok a szakma elöljáróira, éppen a könyvdömping miatt nagy segítség, ha hozzáértő segít a szelektálásban. (Bár nem egy olyan eset fordult elő, hogy valamit nem ajánlottak, én mégis elolvastam, és cseppet sem bántam meg.)

Óriási dolog a magyar irodalom életében az, hogy rengeteg irodalmi folyóiratot szerkesztenek Magyarországon. Én itt ismerkedem meg a mai magyar költészettel, és én elsősorban erre vagyok kíváncsi. A klasszikusokat mind újra kellene olvasni, de az egyszeri embernek csak egy élete van. Képtelenség. Ha időm volna, legelőbb a világ kis népeinek a szépirodalmába olvasnék bele. De még előtte elolvasnám az összes ismert és feljegyzett magyar népdalt és (paraszti) népmesét.

Iancu Laura

KARAFIÁTH ORSOLYA

Abból, hogy éppen mit olvasok, nagyjából le lehet szűrni, milyen passzban vagyok. Most éppen két vaskos könyv van az ágyam mellett, az egyik Gerald Clarke Capote című életrajzi könyve, amit épp újraolvasok, mert nagyjából elfelejtettem, holott másfél éve volt utoljára a kezemben. Capote sorsát és habitusát a magaméhoz hasonlónak érzem, épp ezért ha az önsorsrontás szele meglegyint, vagy tőle, vagy róla olvasok. A másik Himmler életrajza. Még nem tettem le róla, hogy megpróbáljam valahogyan felfogni, megérteni a nácizmust, ezért sok hasonló művet forgatok, fikciót és szépirodalmat, naplókat és visszaemlékezéseket is. A következő regény, ami be van készítve, Simona Popescu erdélyi születésű román írónő regénye, amit most kaptam Sepsiszentgyörgyön, ahová fellépni érkeztem, a fordítótól, Szonda Szabolcstól. Két verseskötetet meg készülök megrendelni. A háromszéki estemen beszéltem kedvenc német költőnőmről, Else Lasker-Schülerről, és utána odajött egy néző, aki ajánlott két költőt, Sarah Hirschet és Hilde Domiát, akikkel szeretnék megismerkedni.

A legjobb ajánló a húgom, általában ugyanazok a könyvek tetszenek nekünk, csak ő jobban figyel az új megjelenésekre. Remek első olvasó, ami kiesik a rostáján, azt nekem sem érdemes megnéznem. Rengeteg recenziós példányt kapok, de általában az első mondatból el tudom dönteni, érdemes-e továbbmennem. Nézem az ÉS, a Narancs recenzióit is, ha valamit nagyon földbe döngölnek vagy jó idézetekkel, kedvcsinálóan vezetnek fel, szívesen megnézem magam is.

Amúgy olvasmányélményeimről vezetek egy olvasónaplót is a Magyar Narancs oldalánKomplett címmel (www.magyarnarancs.hu/komplett), onnan kiderül, hogy nálam a krimiktől a régi nagyregényeken át a kortársakig sok minden belefér.

Most éppen, egy nagy költözés után utálom a könyveket. Jó sokat ki is szelektáltam. Általában nem emlékszem semmire egy könyvből – ezért kell mindent újraolvasnom –, csak arra, hogy tetszett-e, hatást tett-e rám a könyv. Amiről úgy rémlett, semmit, az ment a lépcsőházba. Kidobni nem volt szívem őket, és örömmel láttam, hogy a lakók tudtak válogatni, csak a tényleg selejtesek árválkodtak a kukák mellett két napra rá. Az is könnyíti a dolgomat, hogy úgy olvasok, ha valamelyik oldalon van valami figyelemre méltó gondolat vagy szép idézet, a felső csücsköt behajtom, így ha egy könyvben egyetlen behajtás sincs, azt jelenti, nem érintett meg egyáltalán. Sajnos az előző helyen szép tematikusan voltak a művek, itt erre nem volt energiám, így ma egy regényt fél órán át kerestem, mire rájöttem, hogy a bőröndömben van, egy hete neki akartam már ugyanis állni.

Van egy könyvem, ami már tiszta saláta, de nem akarom megvenni új kiadásban, ez az egyik nagy kedvencem, a Makra. Szeretem, hogy így szét van olvasva, hogy nehéz tárolni, hogy ha nem vigyázok, széthullik.

A polcomon fő helyen, kitéve a katonásan sorakozó művek előtt a saját könyveim vannak – amiket megcsináltattam ékszerszetteknek is, a Cigánykártyából táskát is tervezett Szilas Rita, a designer. Most egyébként az új könyvemhez – a borítója gyönyörű lesz – ruhakollekció is készül. Nagyon szeretem a szép borítókat, és úgy érzem, nekem az összes könyvem nagyon szép, hála állandó grafikusomnak, Filó Verának.

Régen igazán elvetemült voltam, képes voltam külföldről is hatalmas albumokkal hazatérni, Észtországból egy Kalevipoeggel vagy Berlinből egy vaskos albummal a második világháborúról. Ma már ezt nem tenném, nem kell több könyv – éljenek az e-olvasók!!!

PARTI NAGY LAJOS

Kedves Nóra,
hiszi vagy nem, sokat gondolok a kedves kérésére, s a mögötte megbúvó jogos feltételezésre, hogy az írónak, aki folyton ír, akinek az írás passzió, életelem, stb., szóval hogy neki ez nem áll semmiből. Van ebben igazság, hisz ha elkezdi végre, mint én most, akkor tényleg, nem.
Csak amíg elkezdi.

Az az igazság, hogy én írni még szeretek, illetve, a fene tudja, néha ebben sem vagyok biztos, bár az ellenkezőjét azért nem próbáltam, s nem is igazán próbálnám ki. Szóval írni, magamnak mondatokkal, kicsi versszerkezetekkel bíbelődni igen, de megírni, készre írni, megjelentetni már nem. Holott, mivel mindig is voltak és vannak penzumaim, határidőim – ebből élek, s ez aligha tud már megváltozni – folyton meg kell írnom, le kell adnom, be kell fejeznem valamit, néha már mindent penzumként élek meg, de ez legyen az én bajom, mármint hogy olykor szívesen menekülnék az írás elől, éppen abba a dologba, amiről megkérdezett anno, az olvasásba.

Abba az olvasásba, amire gyakorlatilag nincs időm. Például hetek óta nem tudtam hozzányúlni Vaszilij Grosszman igazán nagyregényéhez, az Élet és sorshoz, elolvastam nagy élvezettel egy év eleji félinfluenza (mint gyerekkoromban) alatt vagy háromszáz oldalt, azóta ott áll az ágyam mellett az asztalon, igaz, a kupac tetején. Egyszerűen elszoktam attól, hogy a magam kedvére olvassak, amiből a legkevesebb van, az az idő, dolgom pedig rengeteg, még akkor is, ha az ember elkezd reálisan számot vetni azzal, mire lesz ideje, mire nem. Elkezd, én még azt hiszem, mindenre lesz időm, noha nem lesz.

Olvasok persze, hisz a munkához mindig van mit, mindig kell, újságot, cikket, egész nap ülök a gép és a net előtt, de az bizony nagyon célzott olvasás. Pár éve Krúda címmel, Cserhalmi György felkérésére írtam egy darabot Krúdy Boldogult ifjúkoromban c. regényéből, s akkor az alatt a tán két hónap alatt olvashattam Krúdyt bármennyit kedvemre, mert munkához kellett – hát így. Persze ez nem panasz, bármikor dönthettem és dönthetek másként, végső soron a magam ura vagyok, az időmet én osztom be, bár az is igaz, hogy nagyon ronda, háklis főnöke vagyok magamnak.

Ma épp egy a pozsonyi Új Szónak adott interjú szövegén dolgozom, ez is írás, hisz papíron egész mást csinál a beszéd, ott újra meg kell teremtenem az élőszó spontaneitását, úgy, hogy a javított változatban se mondjak mást, mint amit az interjúvoló újságírónak mondtam, hisz azt se nem tisztességes, se nem illik, viszont stilárisan jobb, transzparensebb legyen a szöveg, a szövegem – merthogy az adott és bizonyos fokig „íróilag” megdolgozott interjúk vették át mára, legalábbis az én tapasztalatom szerint a „műhely-esszé" és más hasonló műformák szerepét. Ilyen interjúkban sokszor kérdeztek olvasásról, olvasmányokról, Réz Pál szokta mondani, hogy az ember olykor már nem a megtörtént történetekre (olvasmányokra) emlékszik, hanem arra, hogy mikor és hol beszélt róluk. És főleg hogyan.
Ugyebár ez is, hogy én írok Magának, kedves Nóra, ez is egy interjúhelyzet.

Tavaly felmondtam hangoskönyvnek Hrabal Münchhausen című nagyelbeszélését, ennek kapcsán kérdezett pl. Hrabalról Szabó G. László, s így, az olvasásról, ergo az olvasáshiányról jutott eszembe ez az én elmaradt válaszom. Hogy ugye hány éve volt, mikor a Szigorúan ellenőrzött vonatokat vagy a számomra legkedvesebb Hrabalt, a Táncórákat olvastam. Hogy az bizony, az is, még bőven kamasz koromban, merthogy én igazán jókat és fontosakat gyerek-, majd kamasz koromban olvastam, ez persze közhely, alig van olyan olvasó, aki ne ezt mondaná. De hogy ezt mondja, ez azért jelent és jelez valamit az olvasás helyéről a világban, meg persze az olvasókéról is.

Később, íróként az ember akaratlanul is máshogy olvas, „szakmából”, arra figyelve, hogyan csinálja a másik, szétszed világokat, struktúrákat, hogy a magáéit fölépítse. Szóval nem hobbyból, nem igazán a maga kedvére olvas. Bár hogy az olvasás „hobby” lenne, sose gondoltam, mert akkor hobby a szerelem is, a napsütés is. Olvasás nélkül semmi sincs, legfőképpen képzelet nincs, ami nélkül értelmetlen élni.

Nehezen tudnék korrekt listát mondani, mik vannak és voltak a fontos olvasmányaim, eléggé mindenevő voltam, s tán lennék most is, ha nem időből volna a legkevesebb – és újra elölről. Noha irtózatos hiányaim vannak, s maradnak is, a legszívesebben újraolvasnék, mit jelent ma a József és testvérei, egyáltalán az egész Thomas Mann, mit Mikszáth, Tolsztoj – abba is hagyom, listába nem akarok keveredni, csak hiányos lehet és esetleges. Tulajdonképpen mindent újra kéne olvasnom, amit valaha, kissé Füst Milán-i „ez mind én voltam” egykor alapon. S abból, az olvasmányokból rekonstruálni magam. Bár, végeredményben, íróként is valami ilyesmi történik, elődökből épül fel a mű, tagadjuk vagy nem, ahogy elődökből épül fel az ember, de attól még egyszeri és egyedi, olyan, de nem ugyanaz.

Tán Verne volt az első regényíró, akit magam olvastam, ez durván 1960, átveszem az anyámtól az olvasást, s onnantól én szabályozom ezt a csodát, aminek soha nem foghatok a végére járni. Olvasok vackot is, jót is, tömegével, mostanában, ha kérdezik, a Pál utcai fiúkat mindig mondom mint alapkönyvet. Azt hiszem, a legjobb magyar regény – lenne, ha lenne értelme ennek a legjobbozásnak, de nincs. Sok legjobb van, hol ez, hol az áll legközelebb. Nem véletlenül sorolódik mellé Ottlik Iskolája, de nem listázok.

Az viszont talán szokatlan, hogy az apám révén, aki nem volt különösebben olvasott, már gyerekkoromban megismerkedtem Hašek Švejkjével, rengetegszer végigolvastam, tán a legfontosabb könyvem. Később döbbentem rá, hogy a 20. század egyik legnagyobb (?) regényével hozott össze már gyerekkoromban a jósorsom. Nekem valahogy mindig azUlysses párja marad, a világ e tájának Ulysesse volt és van a Švejk.

És Bulgakov? Hogy a Mester és Margaritát évente el kéne olvasni, és Kosztolányi Édes Annáját dettó, és, és, és – nem folytatom.

Az, hogy az ember vagy ír, vagy olvas, egyfelől nagy marhaság, másfelől praktikusan látom, hogy van ilyen. Ülök a gépnél reggeltől estig, van, hogy késő este se agyam, se szemem a rendes olvasáshoz. Átfutni, az más.

De ez az átfutás tájékozódó, beleszimatoló jelleggel, ez egyre kevésbé érdekel. Szükség van rá pedig, legalább azt tudni, hogy mit mulaszt vagy mulaszthat az ember. Bár az én tapasztalatom azért az, hogy a fontos könyvek, a számára fontos könyvek előbb vagy utóbb megtalálják az embert.

A rendes olvasás lassú, ceruzázós, meg-megállós. Ahhoz kell legalább egy délután, ami belefut az éjszakába. És van egy könyv, ami mellől föl nem állok, amíg a végére nem értem. Egy világot nemcsak teremteni munka, odaadás, figyelem, hanem olvasóként belakni is. Néha azt gondolom, Nádas hatalmas regényét majdnem akkora munka belakni, mint amekkora megírni volt.

S itt visszakanyarodok e levélféle elejére: rajtam áll persze, és mégse rajtam. Lehet, hogy már nem vagyok annyira kíváncsi. Nem azért, mert „tudom”, hanem talán azért, mert egy csomó dolog amúgy sem tudható, legföllebb sejthető, körbejárható, s ez a körbejárás, valamié, aminek neve sincs, amire csak rámutat a sok-sok közelítés, szóval lehet, hogy ez volna az irodalom. Nem?

Elnézést kérve a késedelmes válaszért, szeretetettel üdvözli (a moly.hu-val együtt):
Parti Nagy Lajos