Kiss Ottó: A másik ország

Mondják, a regény az „Isten háta mögött”, egy másik országba visz. 
Engem nem kellett elvinnie, én itt élek. 
És itt él Kiss Ottó is, alig tízegynéhány kilométerre tőlem. Ő nem tudja, de én ismerem őt és ezt a másik országot is. Ismerem, nemcsak azért mert kortársam és a trapper farmer nekem is befogta a lábamat a nagy melegben, hanem, mert történelmünk, a múltunk, hasonlóan díszítette a 70-es, 80-as, 90-es éveinket. Írják, hogy ha az Isten háta olyan sima és göröngymentes, hát milyen lehet az arca. Aztán arról mesélt, hogy az országnak ez a része, ahol mi élünk, az Alföld, Isten háta. Nézzek csak ki az ablakon, a hatalmas, sík föld tényleg olyan, mintha Isten háta lenne. És ha Isten háta ilyen szép, vajon milyen gyönyörű lehet Isten arca? 
De azt itt nem látjuk, itt a „mögöttes világot” éljük meg, a mindennapi kenyérkérést, a napszámot, az idő fordulásának mozdulatát várjuk. És mozdul. A fájdalom leegyszerűsíti a gondolkodást, és a beszédet is olyan világossá teszi, mint nyáron az égalja. 
Kiss Ottó mondatai szomorúan egyszerűek, nincs mit szépíteni, nincs mit hozzátenni, nincs mit elvenni. Hozzánk szól, de tartózkodóan és nem panaszáradattal, elfogadóan, de nem beletörődve. Felnő a sorokban egy generáció, átlép időn és téren, megváltja a kor okozta sebekből a halványulni kezdő reményét. 
Másik ország? Ott, a felhők felett talán, ahová elmenni engedi a felnőtté váló gyerek mindazokat, akik a földön már nem várnak csodát. Ha olvasod, majd te is csodát vársz, majd te is az emlékezés „terhét” veszed magadra, mert ebbe az országba belépve rájössz, ugyanazon az úton járunk.