Valeria Parrella (1974-) a fiatal olasz írónemzedék egyik legtehetségesebb tagja: hét éve debütált, ez az első regénye.
Főszereplője, Maria negyvenkét éves, esti iskolában tanít irodalmat tagbaszakadt teherautó-sofőröknek. Gondosan kimunkált, magányos élete pontos keretek között zajlik, mígnem egy futó kapcsolatból beköszöntő terhesség fel nem borítja. A gyermek apja a hírre eltűnik, Marianak minden felelősséget egyedül kell viselnie. Egy este váratlan rosszullét tör rá, kislánya hat hónapra megszületik. Attól a perctől fogva Mariának egész életét át kell értékelnie, az inkubátor mellett töltött végtelen órákban meg kell tanulnia élet és halál mezsgyéjén létezni, elfogadni az intenzív osztály rideg valóságát, együtt kell léteznie sorstársnőivel és reménykedni, bízni, felismerni a várakozás, a szenvedés és a fájdalom értelmét. Ötven keserves, drámákkal, reményekkel és csalódásokkal teli nap, amíg a baba képes lesz egyedül lélegezni és táplálkozni, és Mariából anya lesz.
Főszereplője, Maria negyvenkét éves, esti iskolában tanít irodalmat tagbaszakadt teherautó-sofőröknek. Gondosan kimunkált, magányos élete pontos keretek között zajlik, mígnem egy futó kapcsolatból beköszöntő terhesség fel nem borítja. A gyermek apja a hírre eltűnik, Marianak minden felelősséget egyedül kell viselnie. Egy este váratlan rosszullét tör rá, kislánya hat hónapra megszületik. Attól a perctől fogva Mariának egész életét át kell értékelnie, az inkubátor mellett töltött végtelen órákban meg kell tanulnia élet és halál mezsgyéjén létezni, elfogadni az intenzív osztály rideg valóságát, együtt kell léteznie sorstársnőivel és reménykedni, bízni, felismerni a várakozás, a szenvedés és a fájdalom értelmét. Ötven keserves, drámákkal, reményekkel és csalódásokkal teli nap, amíg a baba képes lesz egyedül lélegezni és táplálkozni, és Mariából anya lesz.
Tudjuk-e, hogyan kell megosztani a csöndet
azokkal, akiknek nincs szükségük szavakra…?
Vannak napok, amiknek nagy tétje van. Ha azt mondom – fehér tér – eszünkbe juthat egy hóval borított park, amin átballagunk és lábunk nyomot hagy a hóban.
Ha azt mondom – fehér tér – eszünkbe juthat egy üres papír, amit teleírhatunk vagy rajzolhatunk rá, vagy legalábbis átgondolhatjuk, hogy mit kezdünk vele.
Itt mást jelent.
A megszületés idejét. A sípoló-pittyegő gépek hangját, s a hangok közti pillanatnyi csöndet.
A látogatás – várakozás idejét.
Azt az időt, minek nem vagyunk urai csak reménykedői.
A fehér falakat is jelenti, amin apró rózsaszín felhőcskék ígérik a világra jövetelt, de még nem az Életet…arra még várni kell, ahhoz nőni kell, ahhoz lélegezni kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése