„Ha a töméntelen történet közül csak a Goriot apót, a César Birotteau-t, az Elveszett illúziókat és az Eugénie Grandet-t írta volna meg, akkor is vele kellene kezdeni a realista regény történetét. Holott még a kisebb elbeszélések között is akad páratlan remekmű”. – olvashatjuk a Világirodalom Arcképcsarnokában az íróról.Balzac könyve 25 évet várt arra, hogy kezembe vegyem. Ugyanúgy mint a regény szereplőit, engem sem került el sorsom és hiába próbáltam hajdanán a kötelezőket megúszni, most mégis mintegy kötelezően olvastam Goriot apó történetét. Nem tettem hiába.
Az 1800-as évek francia társadalmának értékrendjét Balzac jól ismerte. Bejárta az akkori világ minden bugyrát, volt nincstelen és volt gazdag , elismert és földönfutó. Az értékrendet, a hova tartozást a pénz szabta meg. Zálogházak, váltók, uzsorák jelölték ki a társadalmi ranglétra fokát és ez a szélsőséges világ olykor a mennyből a földre taszította a kor emberét.
Goriot apó és "lakótársai" ebben a korban éltek. A Szajna partján zajló dráma az ármánykodás, az erkölcstelenség, a kísértések, a hiú ábrándok drámája.
Balzac nagyon értett hozzá, hogy az olvasó teljes valójában benne legyen a történetében. Szereplővé, bentlakóvá válunk,miközben olvassuk...
A legfontosabb helyszín a penzió. Ennek részletes leírásával nem csak látod, hanem be is lépsz oda, ülsz a fényesre kopott fotelben a kandalló előtt, amiben csak akkor ég a tűz, ha a lakók tisztességgel kifizetik a szállásadónak járó lakbért. Itt boldog-boldogtalanok élnek. Egy asztalnál ülnek, majd hogy nem egy tányérból esznek, még sem ismerik egymást igazán. Csak a látszatból ítélnek. Kin milyen ruha van, mikor és hova megy, mekkora az erszénye. És nincs ez másképp a "kinti világban", ott ahol "a burzsoázia diszkrét bája" a gazdag vagy gazdagnak vélt arisztokrácia él. A regényből kiderül, hogy sem bent sem kint nem különb vagy jobb az élet. Eugéne, a fiatal jogász tanuló, aki ártatlan és jó szándékú céljaival keveredik ebbe a "közösségbe" - mondja ki keserves tanulság árán: Sártenger a nagyúri világ. Aki a lábát belemártja nyakig merül benne. Hitvány bűnök fészke a világ. Érdekek és erkölcstelen jellemek élnek itt. Senkinek sem okoz gondot lelkiismeretének feláldozása. Az ifjú csak egy barátra tesz szert, Goriot apóra és az öreg bizony élete végéig kizárólag a fiú jóságában bízhat. Kettőjük barátsága Goriot jellemtelen lányai által lesz egyre szorosabb. " Túlságosan szerettem őket ahhoz, hogy szerethessenek" - vallja be önmagának Goriot. De ez már csak a végén derül ki. Addig minden szereplőt alaposan megismerünk, lesz akitől rosszabbat vártunk mégis megenyhülünk tettein, s lesz akit majd bőszen elítélünk és majdnem máglyára is küldünk. A szerelem oltárán közben úgyis néhány szereplő égni fog már. Mert " a szív törvényei a legelőkelőbb emberekre is érvényesek, az ő életük sem mentes a bánattól..." Balzac ezt a francia társadalmat, az érdekektől függő ármánykodós világot Goriot apóval s az apó halálával temeti el. Goriot az "apaság krisztusa" - amint egy elemzésben olvastam, és mint megtévesztett, mindenét elvesztett megfeszített hal ki ebből a világból. Élete és halála tanulságokkal teli tükörkép, amibe csak az Eugéne néz bele. Ő az egyetlen (s néhány szolga) aki, tisztességgel eltemeti akkor "amikor az egyház már nem elég gazdag ahhoz, hogy ingyen adhassa imáit." Üres zsebbel, könnyekkel szívében mondja ki az utolsó mondatot: "Most mi rajtunk a sor!" s hagyja bennünk a továbbiakra váró űrt. Goriot és Eugéne történetének nincs befejezése, de ne lepődjünk majd meg, ha Balzac regényeiben visszatérnek az itt megismert szereplők. Fogunk még találkozni a "jó tett helyébe jót ne várj" érzéssel, már csak rajtunk múlik, hogy a" Szajna két partjából"melyikre állunk majd...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése