Georges Didi-Huberman: Túl a feketén

Levél Nemes Lászlóhoz, a Saul fia rendezőjéhez

Megértem, ha sokan úgy néznek erre a kis füzetre, hogy már unják a Saul fiát, hogy már úgy gondolják, minden elhangzott, megíródott róla. Én meg úgy gondolom, hogy nem így van. Egészen addig ne jelentsünk ki ilyet a filmmel, a rendezővel, a szereplőkkel stb. kapcsolatban, amíg nem olvastuk el ezt a levelet. Nem ismerem pontosan a levél útját, hogy és miként is íródott, hogyan került Nemes Jeles kezébe és kinek az ötlete volt, hogy az olvasó elé tegye. De jól tette, az biztos. A levél feladója, írója, egy olyan szemszögből látatja velünk újra a filmet, amilyenre nem biztos, hogy volt szemünk, szívünk amikor bementünk és kijöttünk a moziból. Leginkább talán a képek, az arcok, a hangok maradtak meg bennünk és ha így van, akkor jól gondolkodtunk, jól éreztük a történet elmesélésének lényegét, az alkotói szándékot. Ez a kis esszé ehhez tesz hozzá és mindezt úgy, hogy nem arra hívja fel a figyelmet, hogy mi mindent nem vettünk észre, hanem úgy mondja el, hogy mindazt ami a filmvásznon elénk került, most szinte újralátva, újraélve a helyére teszi. Nem csak nézni tanít, hanem látni is. Meglátni a feketén túl, az emberség, az emberiség színeit.