… és az enyémek. Apámat, ha kétszer láttam sírni, könnytelenül. Csak szipogott, és az orrát dörgölte. Egyszer akkor, amikor a bátyám disszidálni indult, úgy a 80-as években, de a Mezőberény táblánál visszafordult. Honvágya lett. Emlékszem, üvöltöttem vele, hogy ne merje ezt még egyszer az apámmal megtenni. Iszonyúan fájt. Apám bánata belém mart. Nem üvöltöttem azóta sem, hangosan sosem. Aztán akkor, mikor 19 évesen elköltöztem otthonról. Ült az ágyon, nézett rám, és azt mondta, ami itt marad, az úgy marad. Azóta is ott van minden cuccom, amit nem vittem magammal. Ugyanott van. Tudom, egyszer össze kell majd pakolni, rendesebben. Anyám a kulcsaimat kérte. Letettem a konyhaasztalra. Apámnak hatalmas keze van. Kaptam tőle egy pofont 79’ körül. Mert hazudtam. Soha többet nem tettem. Neki jobban fájt ez az ütés, mint nekem.
Apám szeme zöld, mint az enyém, látom benne az életemet. Olyankor kezem a kezére teszem, lassan megsimítva, halványan, de mosolyogva azt mondom, jól vagyok papa, ne öregedj miattam.
Az élet úgyis elneveti magát –ezt Mészölynél olvastam, de végig ez dobog bennem. Nem fogom tudni el (át) engedni. A bölcsességét szeretném majd örökölni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése