Az jutott az eszembe, hogy ha valaki ezzel a könyvvel kezdi
az íróval való ismerkedést, egyrészt nem biztos, hogy ráérez az ízére, másrészt
– talán úgy, mint itt a fogoly – megcsömörlötten, kiábrándultan próbál
kitalálni Krasznahorkai égig érő mondataiból. Mert ezek a mondatok, gondolatok
valóban az égig érnek. Csak az út, amin közben járunk – és szándékosan nem
mondom, hogy végig megyünk – mert sokszor mi még mennénk tovább, de már nem
lehet – szóval, az út mintha egy körforgás spiráljában futna. Az úttal kezdődött, és azzal is fejeződött be,
ama rendkívüli úttal. Szomorkás
örvénylésben lépegetünk ott, ahol hidegen tűz a nap és keresünk valamit, amit
magunkon kívül – egy szertartásban vagy egy színelőadás maszkjai mögött vélünk
megtalálni. De az egészben kell
keresni, a mindenben.
Az író, mint mindig most is segít, kézenfog, vezet és nyugtalan nyugalmát
óvatosan ránkhelyezi. Jól teszi,mert ezek a melankólikus, de mégis felkavaró
pillanatok kellenek ahhoz, hogy újra és újra átgondoljuk belső – külső
határainkat, a meddigeket, kivagyokat, a holvagyokat. Krasznahorkaiban meg kell
bíznunk, bízni kell abban, hogy ő nem csak ablakot, hanem az elefántcsonttorony
kapuját nyitja meg. Az idő bennünk is kezd majd lassabban múlni és időt ad
mindarra, amit még látnunk kell. Az urgai utazásra bátor, elszánt társakat
keres, akik a romok között is a Létet keresik, akik a honnant sem tudják, de a
hováért mégis lépnek egyet. Az író agnosztikus bölcseletei minden könyvének
sorában fellelhetőek, sóvárgása metafizikai és teológiai mélységű kérdésekkel
van tele. És ha megéreztük ezt az ízt, ha nekünk is van hajlandóságunk az
együtt- merengésre, akkor ennél a könyvénél ne álljunk meg. Az Északról hegy, délről tó, nyugatról utak,
keletről folyó és aRombolás és bánat az ég alatt varázslatos világa, mintegy ennek folytatásaként,
a remény, az elérhető cél és a megtalálható út ígéretét, csodáját találja meg
bennünk.
Li Bai : Csing-ping-dallamok
Futó felhő: a fátyla. Nyíló virág:az arca.
Sújt a tavaszi szél kardja, dús a harmat smaragdja.
Nem tör a szív magasra, a jáde-hegytetőre,
már dől a hold a földre, dől a jáspis teraszra.
Sújt a tavaszi szél kardja, dús a harmat smaragdja.
Nem tör a szív magasra, a jáde-hegytetőre,
már dől a hold a földre, dől a jáspis teraszra.
Láng-szép ágon a harmatcseppek illatot ölnek
Wu-hegyén zápor s felleg tündére meggyötörhet.
Ki érne fel tehozzád a fényes palotában?
Szánom a Szálló Fecskét, mától új arcot ölthet.
Wu-hegyén zápor s felleg tündére meggyötörhet.
Ki érne fel tehozzád a fényes palotában?
Szánom a Szálló Fecskét, mától új arcot ölthet.
Virág és pusztító báj: egymástól fényesedtek.
Szép mosolyt szánt a császár mindig e kedveseknek.
A tavasz szele elszállt, bánata végtelen nagy,
illatos háza mélyén a falnak dőlve reszket.
Szép mosolyt szánt a császár mindig e kedveseknek.
A tavasz szele elszállt, bánata végtelen nagy,
illatos háza mélyén a falnak dőlve reszket.
Orbán Ottó fordítása
Kapcsolódó írások, cikkek:
Kapcsolódó írások, cikkek:
2 megjegyzés:
Interjú a könyves Magazinban és
interjú a Vasárnapi Hírekben
Köszönöm, olvastam már és csatolom a könyvhöz.
Megjegyzés küldése