Krasznahorkai László: Az urgai fogoly

 … és azt gondoltam keserűen, nem, nem úgy van, mint a mesében: Föld és Ég nincs elválasztva, csak én vagyok elválasztva a Földtől is, az Égtől is, el az istenektől, el a szertartások ismeretétől, amikkel felidézhetném őket, mert nem ismerek egyetlen helyes mozdulatot sem, amellyel elindulhatnék feléjük, és nem ismerek semmit, nem tudom, hogy szólítsam meg őket, nem tudom, hogy szólítsam meg ezt az egész fenséges birodalmat, néma vagyok, abszolút néma

Az jutott az eszembe, hogy ha valaki ezzel a könyvvel kezdi az íróval való ismerkedést, egyrészt nem biztos, hogy ráérez az ízére, másrészt – talán úgy, mint itt a fogoly – megcsömörlötten, kiábrándultan próbál kitalálni Krasznahorkai égig érő mondataiból. Mert ezek a mondatok, gondolatok valóban az égig érnek. Csak az út, amin közben járunk – és szándékosan nem mondom, hogy végig megyünk – mert sokszor mi még mennénk tovább, de már nem lehet – szóval, az út mintha egy körforgás spiráljában futna. Az úttal kezdődött, és azzal is fejeződött be, ama rendkívüli úttal. Szomorkás örvénylésben lépegetünk ott, ahol hidegen tűz a nap és keresünk valamit, amit magunkon kívül – egy szertartásban vagy egy színelőadás maszkjai mögött vélünk megtalálni. De az egészben kell keresni, a mindenben. 

Az író, mint mindig most is segít, kézenfog, vezet és nyugtalan nyugalmát óvatosan ránkhelyezi. Jól teszi,mert ezek a melankólikus, de mégis felkavaró pillanatok kellenek ahhoz, hogy újra és újra átgondoljuk belső – külső határainkat, a meddigeket, kivagyokat, a holvagyokat. Krasznahorkaiban meg kell bíznunk, bízni kell abban, hogy ő nem csak ablakot, hanem az elefántcsonttorony kapuját nyitja meg. Az idő bennünk is kezd majd lassabban múlni és időt ad mindarra, amit még látnunk kell. Az urgai utazásra bátor, elszánt társakat keres, akik a romok között is a Létet keresik, akik a honnant sem tudják, de a hováért mégis lépnek egyet. Az író agnosztikus bölcseletei minden könyvének sorában fellelhetőek, sóvárgása metafizikai és teológiai mélységű kérdésekkel van tele. És ha megéreztük ezt az ízt, ha nekünk is van hajlandóságunk az együtt- merengésre, akkor ennél a könyvénél ne álljunk meg. Az Északról hegy, délről tó, nyugatról utak, keletről folyó és aRombolás és bánat az ég alatt varázslatos világa, mintegy ennek folytatásaként, a remény, az elérhető cél és a megtalálható út ígéretét, csodáját találja meg bennünk.

Li Bai : Csing-ping-dallamok

Futó felhő: a fátyla. Nyíló virág:az arca.
Sújt a tavaszi szél kardja, dús a harmat smaragdja.
Nem tör a szív magasra, a jáde-hegytetőre,
már dől a hold a földre, dől a jáspis teraszra.

Láng-szép ágon a harmatcseppek illatot ölnek
Wu-hegyén zápor s felleg tündére meggyötörhet.
Ki érne fel tehozzád a fényes palotában?
Szánom a Szálló Fecskét, mától új arcot ölthet.

Virág és pusztító báj: egymástól fényesedtek.
Szép mosolyt szánt a császár mindig e kedveseknek.
A tavasz szele elszállt, bánata végtelen nagy,
illatos háza mélyén a falnak dőlve reszket.

Orbán Ottó fordítása

Kapcsolódó írások, cikkek:

Kapcsolódó írások, cikkek: 

http://konyves.blog.hu/2012/05/24/ujabb_irrealisok_fele_krasznahorkai_laszlo_tuzrol_irasrol_es_szenvedesrol

http://www.vasarnapihirek.hu/izles/kortars_irodalom_krasznahorkai_olvasas_iro_konyvajanlo