Attól tartok, hogy már az elfogultság fog beszélni belőlem, de semmiképpen nem szeretnék a „Coetzee írhat bármit, nekem akkor is jó lesz” – hibába esni.
Sok minden járt a fejemben olvasás közben, elsősorban az, hogy akkor most mi is és minek is a története ez a regény. Mert, hogy Robinsonhoz is van köze, az igaz, de hát csak nagyon messziről és hanagyon akarom akkor. Inkább nem akartam a régi szigetlakóval összehozni Susan Bartont és reméltem, hogy mint minden Coetzee könyvben itt is mélyebbre kell majd ásnom. Kellett. A történet nem csak egyszerűen arról szól, hogy hogyan lehet, egy élményt, egy tragédiákkal teli életet úgy elmesélni, hogy azt a hallgatója is katarzisként élje át. Önéletrajzot, az én történetét elmondani, sem írni sem olvasni nem könnyű. Olvasni már csak azért is nehéz, mert a másikkal történt és nem veled. Elmesélni pedig azért, mert veled történt és nem a másikkal. A Foe egy olyan regény, ahol sikerül ezt a rajzot úgy megírni, hogy a hősnő összes „élet-hordalékát” is meglátod, miközben tudod, hogy egy szürreális elemekkel színezett, metafizikai álom részese vagy. Coetzee itt is belehúz a szélsőséges, olykor skizofrénnek tetsző gondolatokba, megmutatja a bűnvallás és bűntudat kínjait, a soha fel nem oldozást. Próbára tesz az együttérzésben, de az emberi önzés kimeríthetetlen lehetőségeit is megmutatja.
Nem leszek elfogult, és azt mondom, nem ez a legjobb könyve. Aki ezzel kezdi, az lehet, hogy itt el is akad majd. Csak biztatni tudom őket arra, hogy keressék még a könyveit.
Van egy kérdés a regényben, ami így hangzik: Hogyan is zárhatná be Bahiát egy könyv két fedele közé? Coetzee pontosan ehhez ért. Bezárni és nem engedni az olvasót addig, amíg partot nem ér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése