Régi idők...famíliás dolgok a múlandóságban.Kezdhetném így, ezekkel a gondolatokkal a könyv bemutatását, értékelését. De ez csak akkor lenne igaz, ha az írója is az elmúlásnak, a feledésnek írta volna ezt a kisregényt. Nem annak szánta, ebben biztos vagyok. Inkább egy fotográfiának, montázsnak, egy képnek a falon (ahogy ő is mondja) és ha ferdének akarjuk látni, hát legyen az, de az semmiképpen sem mondható, hogy nem lennénk rajta. Nem lenne látható saját regényes családfánkból valamelyik ág vagy levél vagy hajtás, bármelyikünk Matinka nénije vagy Emil bácsija.Inkább a szereplőktől zsong ez a kisregény, mint a cselekmények sokaságától, inkább csak egy-egy felvillantott pillanatkép, megízesítve a hozzátartozó és egyben szerteágazó családtörténettel. Azok, akik egy rövid, de teljes családregényt várnak Mészölytől, no, azok azt most sem kapják meg. Csak éppen hogy elhúzod a függönyt és beleshetsz az ablakon, mindenkiről egy keveset tudsz majd meg, de eleget ahhoz, hogy Matinka ősházában szívesen akarj vendég lenni. Több évtized árad ránk, annak minden szépségével és gubancos rendetlenségével. Kordában tartott rendetlenség madártávlata. Minden névhez külön história tartozik és csak a legvégén, amikor már hátrébb léptünk - úgy, ahogy egy festményt "szabály szerint" nézni kell - majd akkor látjuk igazán, hogy ki kihez és miért-mivel is tartozott. Valamilyen családáradás lesz, az időben előre-hátra. Ahogy alakul. Mozaikos szerkezetűnek ígérkezik, mindegyik mozaik kicsit magában is megáll, miközben tovább is építik az előzményeket. (M.M.)
Néhány gondolat a borítóképről is. Perlmutter Izsák (1866-1932), Park című festményét, Esterházy Gitta álmodta a könyv elejére. Azt, hogy álmodta, csak én gondolom, mert olyan a kép, mint egy késő nyári délután, ősz eleje, a már múló fülledtségben, bágyadt elmélázás a kerti padon ülve.Kívül a ház állandó duruzsolásából, félrehúzódva, csendre vágyva, a ház lakóinak szertartásaitól, szokásaitól. Itt nem hallható a falépcsőn lépő koppanása, a teáskészlet zörrenése és a rendes évi vadászatra készülődés fémes kattanása. Nem sodor magával a mozdulatlannak tűnő, de folyton változó idő sem. Csak a titok sejthető. Az a titok, amit a ház őriz és az, amit a napernyőt kesztyűs kezében tartó hölgy magában tart még, kitudja meddig.
(a blogon megtekinthető a festmény)
Végenincs, olvassuk a Családáradás utolsó mondatát és valóban nincs vége, mindig újabb és újabb családtagok születnek, új emlékeket ásnak elő a megkerült naplókból.
Bele lehet feledkezni, el lehet merülni ebbe a beszélybe és hozzá lehet emlékezni a sajátunkat.
2 megjegyzés:
Egy -sajnos nagyon ritkán frissülő- blogban olvastam
ezt a bejegyzést.
i-nek, nagyon köszönöm. Még csak átfutottam, de részletesen elolvasom.
Megjegyzés küldése