Makine rövid, alig 250 oldalnyi háborús története, egy értékelés miatt került a kezembe. Nem ennek a könyvének az értékelése volt, de mégis figyelemfelkeltőnek találtam ( A francia hagyaték) . A könyvtárban viszont csak ez várt rám. A 20.századi Kaukázus, háborúkkal feldúlt világa nem volt túl vonzó a számomra, de mielőtt hazavittem volna, belenéztem és aztán otthon csak be kellett fejeznem. Makinosi mesterszál , írják az író történet- vezetéséről és ez a család-történetnek, visszaemlékezésnek is mondható regény, minden borzalmával és nyersességével együtt, mégis nagyon szép volt. Az író orosz származású, de francia nyelven ír, filozófiát és orosz irodalmat tanult. Lektori munkáját egy francia gimnáziumban végezte, később politikai menedékjogot kérve Franciaországban maradt. A Keletsirató-t ( Requiem pour l ’ Est) az Ab Ovo adta ki 2001-ben. A könyv elején csak egy rajzolt, kunyhó szerű valamit látunk, ami lehet egy barakk is vagy egy kicsi faház. Olvasás közben viszont többször előkerül az izba kifejezés, ami egyszobás, könnyű fából és sárból tapasztott házikót jelent. Bármilyen kicsi is, védelmet és életet nyújt és itt nő fel a főhősünk is. Innen indul és ide tér vissza, újra és újra gondolatban, innen „kapta” és innen is „reméli” a háború okozta sebek gyógyulását. Miközben az élethez nem volt szükség csupán a téli alkony perceire egy szobában… Olyan ez a történet, mintha a háború örökletes volna és nagyapától az unokáig, mindenki a pusztulás földjén járna. A felejtés ösztönösen törne elő, de az ismétlődő, egymásba kapaszkodó harcokat, a folyton megújuló rezgő nyár sem tudja feloldani. A háborús könyvek nagy terhe, titka, hogy mennyi halál fér bele az ember életébe. Mennyi gépként működő, parancsot végrehajtó katona veszett el a múlt században. Lőttek, tárat cseréltek, lőttek. Makine könyvében a háború mindig megfiatalodik, új harcok, újonnan behívottakkal és a félelem már egyre veszít erejéből. Kamaszok a Hitlerjugendben, lemondva önmagukról, megtagadva emberségüket. És félelmetes az a katona, aki tudja, hogy már sehol sem várnak rá. Még a ló is megbokrosodik és csak gazdája többszöri füttyentésére hajlandó átlépni és kibotorkálni a harcok okozta pusztulásból. Az emberlakta vidék átrendeződik és mintha a térkép összegyűrődött volna, a béke idejében sem talál otthonra, a hazatérő.
Hogy össze ne törjön a tojás – mesélte a Vasmacska
két nappal a halála előtt –, mielőtt elaludtam, a combomhoz kötöttem a
csuklómat. A tojás mindig melegen volt, a hónom alatt. Az egész barakk segített
a költésben. Motozásnál egymásnak adtuk, úgy dugdostuk az őrök elől, mintha
bomba vagy aranyrúd lenne. Mit akarsz, a táborban nincs sok szórakozási
lehetőség…Egy traktor lökte le a fészket. A többi tojás tönkrement, de ez az
egy nem tört össze. Irtó kíváncsiak voltunk, vajon milyen madár kel ki belőle…
Ki is kelt egy parányi életecske, egy kicsiny langyos, pelyhes lüktető valami,
a szélesre tárt csőrbe a foglyok csócsált kenyeret meg nyálat tettek. Az őrök
végül is megtudták, de nem léptek közbe. Tudták, hogy a tábornak a szeme nem
rebben, ha megkettőzik a normát a munkában, megvonják az élelmet, súlyosbítják
a büntetést. Viszont fellázadna, ha hozzányúlnak a kis jószághoz, amely már
repülni tanult a barakk fullasztó levegőjében.
A Vasmacska elesett, és Pavel nem tudta meg a történet végét. Csak elképzelte,
amint a kismadár a foglyok dermedt tekintete előtt átrepül a szögesdróton
Andreï Makine történelmi „freskója” egy élet elmesélésével kezdődik és háborúból, háborúba visz. De ami széppé teszi ezt az elembertelenedett világot, az mégis az ember. A jóság, jószándék és önzetlenség, s a remény, hogy majd mindez elmondható lesz és meghallgatásra talál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése