Herta Müller: Szívjószág

Eddig még nem történt velem olyan, hogy egy könyv címét és az olvasás alatt többször előkerült kifejezést, szót, folyton másnak olvassak. Most viszont végig ezt tettem. Szívjós(z)ág. Mintegy védekezésképpen, az emberben fellelhető jóságot akartam látni. Nehéz volt és Herta Müller életrajzi elemekkel átszőtt regénye, kordokumentuma kétséget keltett bennem és minden menekülési útvonalat lezárt. Nekem csak' olvasni kellett, neki viszont átélnie, közelről látnia, a diktatúra okozta mocskot, a kiszolgáltatottságot. Herta Müller édesapja a második világháború alatt a Waffen-SS kötelékében szolgált. Édesanyját a német kisebbség tagjaként a háború után a Szovjetunióba deportálták, ahol öt évet töltött.(wikipedia) Hazájában (Románia) csak cenzúrázott könyvei, írásai jelenhettek meg és tiltólistára is kerültek. A Szívjószág, ezt a besúgóktól és gyilkosoktól hemzsegő történelmet önti, hányja ránk és teszi ezt olyan hitelességgel, hogy ott vagy a sötét utcákon, hogy behálóz téged is a szomszéd képmutató mosolya. Itt az állandó bizonytalanság a biztos.Sokáig nem is tudtam, hol, melyik országban vagyok, talán éppen azért, mert bárhol lehetnék, bárhol találhatnék a rettegéshez, a gyűlölethez eszméket.   Végig szántott rajtam, nem is egyszer, mert egy-egy mondatot vagy bekezdést többször is elolvastam, hogy találjak benne túlélést. Hogy mégis virradat lehessen... Az ébresztőóra valamivel éjfél után megállt. Az anya dél körül ébred. Felhúzza az ébresztőórát, de az nem akar ketyegni. Az anya így szól: Ébresztőóra nélkül soha többé nem virrad ránk. Újságpapírba tekeri az ébresztőórát. Elküldi vele a gyereket az órás Tonihoz. Az órás Toni azt kérdi: Mikorra kell az óra. A gyerek így felel: Ébresztőóra nélkül soha többé nem virrad ránk. Aztán mégis megvirrad. Dél körül ébred az anya, és elküldi a gyereket az óráshoz az ébresztőóráért. Az órás két kézzel beleszórja egy zacskóba az óra darabjait, és azt mondja: Ennek vége. Hazafelé a gyerek belenyúl a zacskóba. Kiveszi és lenyeli a legkisebb fogaskereket, a legrövidebb pálcácskát, a legvékonyabb csavart. Aztán a második fogaskereket...
Ideológiákkal boronált emberföld. Írásjel-beszéd és kódolt szavak. Nem csak akkor és ott, hanem itt a sorok között is, fel és meg kell fejteni, hogy mi az a hallgatás amitől kellemetlenné válik az ember és mit jelent az a beszéd, amitől nevetségessé. Ha az ember uralja az arcát, a félelem a hangjába bújik. Ha az arcot és a hangot sikerül eltompítani és uralni, akkor az ujjunk hegyén bukkan elő. A bőrünkön kívül is megél, letelepszik mellettünk, körülöttünk, látszik a tárgyakon, amelyek körülvesznek. Láttuk, kinek a félelme hol hever. 
Herta Müller regénye két dolog miatt tetszett és volt rám erőteljes hatással. Egyrészt, gondolatait, történetének hangulatát, rövid, tömör és őszinte sorait bármennyire is nyomasztónak éreztem, hitelesnek találtam. Ágota Kristóf Trilógiája jutott eszembe többször is. A másik pedig, hogy ennek a kornak a helyszíne, itt van tőlem néhány kilométerre. Ma már csak úgy átsétálhatnék oda, megnézhetném azokat az utcákat, tereket, emlékeket.