Andrei Makine: A francia pilóta

Közel 50 év távlatából írja meg Makine, a francia pilóta történetét. Tudtam, hogy sokat fog mondani, már a Keletsiratóban meggyőzött arról, hogy az ő emlékezéseiben akik éltek, a többiekben, a megmaradtakban élnek majd tovább. És az olvasóban, mert nem titkolt szándéka, véleménye, hogy a jó olvasó újraírja, újraalkotja a művet. Éreztem ezt a "szabad kezet" és éltem is vele. Ugyanúgy éltem az ábrándozás lehetőségével, mint a kamaszfiú, aki megpróbálja felnőtt szemmel értelmezni, megérteni a hontalanságát, az elvesztett életét és még hinni akar a nemeslelkűségben, az együttérzésben. A háborúk egymásutánja mást hagy neki örökül. 

Mi minden lehet a háború hagyatéka? Többnyire halottakra gondolunk ilyenkor, a gyászra, a veszteségekre. De ott (itt) vannak az élők, a veteránok és az árvaházba menekített gyerekek. A II. világháború 26 millió orosz áldozatából jutott a menhelyekre bőven belőlük. A hagyaték nem csak az elmúlást jelentheti, hanem az öröklésben az élők felelősségét is. A francia pilóta története abba a világba visz minket, ahol a ma már szoborként "tisztelhetők",  még mozgó, létező emberek voltak. Ahol a "vastagszemöldökű" ünnepi beszédét megrendelt vastaps zárta le Moszkva főterén. Makine regénye, az embertől az emberig üzen egy olyan történelemről, ahol hiány volt az emberségben, ahol a háborús kitüntetések páncélként fényesedtek a zubbonyon, ahol a csaták megnyerése, az emberek megölése, a lövészárkok kiásása és nem betemetése volt a cél. 

Miért ír ilyenekről? Mi táplálja benne a reményt afelé, hogy majd az üzenetétől másmilyen lesz a világ? És másmilyen lesz-e? Az olvasó meglátja a sorok között a mosolyt is? Meglátja a hó fehérségét, vagy a tikkasztó hőségben az izzadt kézfogás erejét? 

Mind a gyermek, mind a felnőtt szemével - nagy hozzáértéssel és kiváló érzékkel - mondja el nekünk azt, amiből semmiképpen sem kérnénk már. Csak felejteni akarnánk, de ő nem hagyja, mert ebben benne vannak az ő emlékei is. Szavai emlékoszlopok, mintegy régészeti feltárások, megtalált levelek, sírhelyek. Az író ugyan nagyon keveset beszél magáról, saját bevallása szerint zárkózott, rejtőzködő életet él, de minden műve rejt valamit saját életének történetéből. Az árvaház visszatérő motívuma is ilyen. Könyveinek témája főként Oroszország, az orosz ember, az orosz múlt és a jelen. Goncourt-díjas szerző

"Igen, orosz voltam. Bár még zavarosan, de tudtam, mit jelent ez. A lelkünkben hordozni a fájdalomtól eltorzult lényeket, az elszenesedett falvakat, a mezítelen tetemekkel teli, befagyott tavakat. Ismerni az emberi nyáj beletörődését a zsarnoki erőszakba. Meg az iszonyt, ha az ember úgy érzi, részese ennek a bűnnek. És a megszállott vágyat, hogy folyton újrajátssza a régi történeteket, hátha ki tudja iktatni belőle a szenvedést, az igazságtalanságot, a halált... Csapdába csalni a rosszat. Menedéket nyújtani lelkünkben ezeknek az embereknek s azután egy napon a rossztól megszabadított világban szabadon engedni őket. Addig azonban osztozni a fájdalomban, amely éri őket. Gyűlölni magunkat minden kisiklásért. Úgy élni az örvény szélén, mintha mi sem volna természetesebb. Igen, ez Oroszország".  Andrei Makine