Mondom, egymásra találás volt. Austerlitz mondta, Sebald
hallgatta és leírta. Én meg elolvastam és belemerültem ebbe a mozdulatlan
emlékezésbe. A fotók, a képek a rajtuk lévő épületek, emberek, fények-árnyak –
a múlt megtörténtét – s ebben való elmozdíthatatlanságát véltem felfedezni,
átélni. Austerlitz mesél magáról, a magányáról, az elveszettnek vélt írói
nyelvéről, sehova se tartozásáról. A fotóknak hisz. Azok igazolják volt létét s
azt, hogy a jelenben is létezik. Visszanyúl az időben, s próbálja összegezni,
félve – de nyitni-zárni mindazt, ami ő volt egykor. Nememlékezni' lenne jó, de
az emlékekhez benne már egyre inkább fotók sem kellenek. Amik elő-elő jönnek, azok házak, terek, ablakok, épületek. A múlt embereihez is ezek által jut vissza. És ha rálel néha egy-egy ismerős arcra, vagy magáét gondolja újra látni – azok apró foszlányok csak. Csodás könyv! Susan Sontag egy kritikájában úgy ítéli meg, hogy amennyiben manapság egyáltalán még létezhet irodalmi nagyság, akkor Sebald feltétlen az. Sebald 2001-ben, a könyv megjelenésének évében meghalt. De könyvét többen is Nobel-díjra szánták volna. Méltán. Austerlitz maga az emlékezés múzeuma. Sebald pedig, mesterien, emberközelien vezet minket át az ember(i) történelmé(e)n.
Kapcsolódó cikk: Kiss Noémi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése