Aldo Nove: Én örök szerelmem

Legelőször második általánosban lepleztem le magam egy osztálytársnőm előtt akinek sosem volt kockás papírja mindig én adtam neki kölcsön mígnem egyszer egy nap ajándékoztam neki egy egész füzetet. Ő elfogadta az iskolatáskájába tette és azt mondta boldog amiért én adtam neki a füzetet. Úgy tettem mintha a vonalzóval játszadoznék s azt feleltem hogy azért ajándékoztam neki a füzetet mert nekem rengeteg van tele van velük a lakás és nem tudok mit kezdeni velük…

Nem emlékszem ki lakott a szembe lévő házban. Nem emlékszem, mert sosem láttam az arcát közelről. Hosszú, barna haja volt és ez akkoriban sokat számított nekem. Arra emlékszem, hogy a Piramis együttest hallgatta folyton és nekem nem volt meg az a bakelit. Felnőttként egyszer látni véltem az utcán, de addigra már a Piramis- összest is meguntam.

 Miközben olvasod Aldo Nove sorait, elő-elő bújnak a régi érzések. A Kert mozi, ahol oda ültél ahová akartál és vártad, nagyon vártad, hogy Ő üljön melléd. És tényleg megtörtént, hogy egy hosszabb tarkóvakargatás után keze a válladon pihent meg. Onnan már csak egy mozdulat volt a csók. Hány ilyen is volt…és mind örökre szólt. Az iskola folyosója, a tornaóra, a büfé mind egyszerre volt a boldogság és a kínos pillanatok színhelye. A Kék lagúnát milliószor láttam és hittem, hogy ez velem is megtörténhet. Csak szeretni akartam Valakit Nagyon Örökre. És amikor már hosszú évek óta szól az Örök Ígérete a szerelmet néha újra előcsalogatod. Mert benned van, ott van valahol…de már meg van és nem várod izzadt tenyérrel, a lábad sem a vágytól remeg talán és a Kert mozi is bezárt.

A könyvben több zenei utalás is van, ebből most a Rockets - On the road again dalát mutatom meg.