A Harmonia Caelestis nem csak vérbeli Esterházy-alkotás, nemcsak vaskos regény, de valóban igazi nagyepika is (…) Igen jelentős alkotás - az újabb magyar irodalom kiemelkedő műve.
( Legeza Ilona) Nélküle nincs (sincs) magyar irodalom. Meg kell őt szokni, kérem szépen, kisilabizálni kacifántos gondolatmenetéből a lényeget és már érthetővé és szerethetővé is válik. Matematikus, szabadfoglalkozású író. Sok díjat magáénak tudhat, köztük a Prima Primissima fődíját is. De őt ez nem nagyon foglalkoztatja Én ezzel nem foglalkozom. A díjaknak örülök, egyéb konstruktív gondolatom nincsen róluk. A Harmonia Caelestis és a Javított kiadás után is vallja, hogy mégiscsak jó szakma ez, de minden könyve után „üres járatba kerül” – és sose tudja, lesz-e következő könyv. A Javított kiadást követően azt mondta, attól féltem, hogy ezután majd komoly embernek kell lennem, merthogy tehetséges örülőnek gondolja magát. A könyvet remekműnek tartják, de volt egy plágium ügye is a németekkel
http://nol.hu/kult/plagiummal_vadoljak_esterhazyt
„Ki tudná felsorolni mindazokat az édes hangzatokat, amelyeket a régi magyar emberben megütött az Esterhazy név kiejtése…?”
…még hogy a nevük, de a történetük…Mit vártam egy bal-agyféltekés matematikustól, írótól…?
Azt amit kaptam és hordoztam én is vele együtt a történelem puttonyát.
Egy olyan családba születni, ahol csak a legnevesebb tagok száma eléri a 40-et és ehhez a grófsághoz és hercegséghez még a „fehér lovakat” (herceg fehér lovon) hozzá sem számoltam, nem csekélység.
Sokszor örültem az „én kis falumnak” ( J.Menzel után szabadon), hogy egyszerűen csak a sparhelt volt az a hely ahol mi összejöhettünk és nem a lovagtermi asztal ill. szék, amit az öreg Miklós gróf egyszintre vágott a családi béke kedvéért.
Vaskos, súlyos könyv, igen ,kellett a könyvtartó párnám megint, mert se tartani se befogadni nem volt egyszerű. A könyv két részéből a másodikat, a család történetét és vallomásait tudtam könnyebben követni. De jól szórakoztam az elsőn is,főleg a nyakatekert mondatok tudtak éjszakánként ébren tartani és nem kevésbé szórakoztam magamon – azon, hogy többször is rá kellett döbbennem, nem tudom ki kicsoda és hova ment és minek.
És most, hogy elolvastam – bár sokáig fogom még emészteni – mégis nagyon büszke vagyok magamra, nem kevésbé, sőt sokkal jobban az íróra, hogy ezt a remekművet megírta.
Erről a könyvről nem lehet beszélni, sztorizni vagy nagy jeleneteket elmondani, mert az egész úgy ahogy van, egyben ismerhető meg. És kell ismerni.
Ahogy nagypapa is mondja: „Létezni annyi, mint múltat fabrikálni magunknak.”
Majd az író mindezt vállalva – válaszolva : „én nem rokonságban állok a családommal, hanem része vagyok, az vagyok, én vagyok az”
Kapcsolódó cikkek, írások:
Váradi Júlia beszélgetése az íróval
http://esterhazy.irolap.hu/hu/a-dijaknak-orulok-egyeb-konstruktiv-gondolataim-nincsenek-roluk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése