Valahol azt olvastam, hogy „A háttered a múltad, térkép lehet a jövődhöz.” Nagy térképe van és ha igaz még mindig rajzolja.
Ez a könyve is olyan, mintha egy fajta mozdulatlanságban lenne az élete.
Már Kertésznél felmerül a kérdés – Mit és miről lehet írni a láger után?
„Hallod-e, hogy hullanak mélabúm esőcseppjei?” – ő erről ír.
És újra emlékezik a spanyol ellenállási mozgalomra a buchenwaldi táborra és mutat egy kicsit a térképéről a jövőjéről is.
Úgy voltam vele mint Kertésszel és nem tévedtem. A Sorstalanság után olvastam el a Valaki más című könyvét, itt pedig az utazás után ezt.
Mindkét esetben jól tettem, mert a kettő egymást kiegészíti. Ezek után már „hallom a hangjukat” , közelebb vannak,
mélyebben érthetőek.
Semprun sem tud és nem akar felejteni – bár azt ígérte az utazása után.
Mindig felmerül bennem a kérdés – mi jöhet még egy gettós lét után?
Mennyit lehet elbírni tiltakozás nélkül, anélkül, hogy mindenáron leakarnánk dobni a ránk rakott terhet?
Az ájulás erről szól.
– Németországból jön? – kérdezik tőle.
Ha azt mondja igen, akkor jön a kérdés – látta-e, emlékszik-e erre és erre a családtagomra?
És nem értik „miért lehetetlen egy fiúra emlékezni…”
Bárkire is emlékezni. Saját magára sem akar emlékezni.
Politikai-emberi hitvallását mondja el nekünk, belső monológokkal.
Gyerekkor, diákévek, ellenállási mozgalom, gettó.
Szinte mindent egyszerre látunk.
Azt írják róla, hogy Az ájulás nem annyira megrázó, mint a nagy utazás.
Nekem az volt. Közelebb volt.
Hiszek neki, megszerettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése