Rose Tremain: Színarany

... a szél mindig változást hoz, a falevél lehullik, a homokszemcsék egyre gyorsabban és messzebb sodródnak, a levegő szinte láthatóvá válik s a lélek átsuhan a testen.

A Vályogházat bizony a szelek útjába építették.

Már semmi sincs ott ahol volt, máshol kell keresned.

A hajtincsek a széltől egymás után bomlanak ki a kontyból, simogatni az arcot.

Nincs más érzelem, sehova nincs kötődés csak rejtőzködés, tiltás, száműzés.

Az álmokat a Hosszú Fehér Felhő Földjén álmodod.

Egy fadoboz titkát őrzik, apró szögekkel lezárva, s egy megfakult bűn, vezeklés után kiált.

A hiábavalóság úgy gyűlik össze, mint a csókák gyűlnek alkonyatkor, messziről aranylik a remény.

Lassan visz a folyó a gazdagság felé.

Idegen földön jársz, a maorik birodalmán, s itt hagyod lépted nyomát a homokban.

Szín - így mondják, aranyat jelent. És mindig van történet arról, hogy ki, hol találta...

Valaki arról mesél, hogy egy levadászott kacsából is gurult már elő, de a sziget kacsái már elfelejtették a repülést.

A férfiember itt magányosan és titkokkal telve él.

S ha néha arra téved egy másik gazdagodni vágyó aranykereső, magányukat megszegi az éjszaka sötétje...

Halk, izzó sóhajukat csak ők hallják.

Az otthon maradt is útra kész. Zötykölődve szalad alatta a szamárkordé, de az összeállt rögök a patak mélyén várnak. 

Hadd ne legyen mindez hiába...

Mit lelsz az utadon? Ki kit talál meg?

Hányszor merítesz a sárból és mosod tisztára saját köveidet...?

A sziklák tövében a folyó üres medrében, portyázó farkasként jár a halál.

ha az ember elég mohón várja a halált, akkor udvariasan el is jön érte.

Az álmok értelmetlen szerenádja, már egyre távolabb kerül.

Vissza kell menned. Vissza kell térned oda ahonnan jöttél...

...hogy a szeleknek ne kelljen többé látniuk, megpróbálniuk ledönteni, hanem csak huhogjanak körülötte(d), és menjenek az útjukra...