merengő: Andrei Tarkovszkij: Áldozathozatal

A meg nem értett film?

Az tény, hogy Tarkovszkij áldozathozatalát nem könnyű magunkra vonatkoztatni. Az sem mindegy, hogy mikor nézzük. Inkább késő esti film, nem szombat délutáni. Nincs rá magyarázatom, csak úg

y mondom. De, ha végig gondolom, akkor arra jutok, hogy az ő filmjeihez magányosság kell. Nem tömegfilm, nem olyan, amihez a moziban ülők nyüzsgése szükséges lenne. Mint mondjuk egy vígjátéknál, ahol a felszabadult nevetéshez sokszor jól jön a szomszéd humorérzéke. Itt nem ez kell, hanem a csend. Ha van rá mód, akkor érdemes Tarkovszkij filmjeit sorrendben nézni, mert életműve egyben az életútja is „Filmjeim – az életem. Életem – a filmjeim” – nyilatkozza ő maga.

Nem állítom, hogy a legjobb filmje, sőt a kritikák erőteljesek vele szemben, és ha bárkit is megkérnénk, mondjon egy filmet tőle, biztos, hogy a Stalker-t vagy a Solaris-t fogják mondani. Pedig ez a filmje is legalább olyan fontos kérdéseket feszeget. Úgy, mint a halál, az elmagányosodás, az Ige (akár mint logosz, akár más jelentésében).

És ha már Ige, akkor feltétel-nélküliség és cselekvés. Már meg is van, az első kérdés ami felmerülhet.

Van-e cselekedet, ami feltétel nélküli?

Van-e áldozathozatal, ami feltétel nélküli?

Van-e egyáltalán az ember cselekedeteiben bármi is, amihez nem kötődik feltétel?

Akik Bergman filmjeit kedvelik, azoknak Tarkovszkij filmjei sem fognak csalódást okozni. Maga Tarkovszkij írja naplójában a Bergman filmekről: „Adva van egy olyan világ, amelyikben semmi sem történik, a tárgyak gigantikus árnyat vetnek, bizonyos figurák átfutnak rajta. És ebben a jeges, tökéletesen fagyos, szimbolikus világban, feltételes atmoszférában, egy teljes mértékben feladványként működő, teorémaként kidolgozott és bebizonyított szerkezet bontakozik ki.”

Igaz, tőle valóban távol állt a „bergmani világ”, de ahogy írják is életművének utolsó darabjáról: „Ám épp a szerzőidegen elemek avatják kitüntetetten fontossá az életmű zárótételét. Különös, de a film abból eredően vált kíméletlenül pontos önportrévá, hogy nem lett remekmű: az Áldozathozatal egy zseniális képességeinek csak korlátozottan a birtokában lévő, ám elgyengülten is erős rendező munkája. Egy nagybeteg művész truffaut-i értelemben vett „beteg nagy filmje”.

"Az ember egyetlen lehetősége a mai világban, az elvesztett hit újrafelfedezése. Meg lehet, vissza lehet szerezni valamit, ami már alig van jelen a mindennapjainkban, ami nélkül kiszolgáltatottak és védtelenek vagyunk, ami talán megmenthet bennünket a végső pusztulástól. Ez pedig a hit. Tarkovszkij tézise világunk felborult rendjéről pontos: elfelejtkeztünk a szeretetről, egymásba marva kapdosunk valami megfogható, megehető, magunkévá tehető, birtokolható dolog után. Pedig "a legfőbb a világban az, ami nem látható, nem hallható, nem érezhető" /Lao-ce/. Az Apokalipszis már rég kezdetét vette, az a kérdés, mikor ér véget. Hogyan tudunk szembe nézni vele, milyen áldozatra vagyunk képesek mások és magunk megmentéséért. Elhisszük-e, hogy csak önzésünkről megfeledkezve maradhatunk meg mi is. János Evangélium első soraival végződik, s ugyanakkor kezdődik a film: "Kezdetben vala az Ige, De miért, papa?" Andrej Tarkovszkij élete utolsó filmjét kisfiának, Andrjusának ajánlotta "reménnyel és bizakodással." (youtube)

Áldozathozatal