Thomas Bernhard: Elkülönítés ( A hideg)

Mint mindig, most is sokáig merengtem azon - folytatva, vagyis most már a befejezéshez jutva Bernhard önéletrajzi írásában -, hogy egy könyv miért éppen azzal az idézettel kezdődik, amivel, miért erre esett a választás. Az első sorok, Novalis gondolatai a betegség és a lélek kapcsolatáról " Mindahány betegség a lélek betegségének mondható." és ez a megállapítás tapasztalatokra épül. Novelis tüdővészben veszti el jegyesét, és a veszteség olyan halálvágyat indított el benne, ami egész későbbi érzelem és gondolatvilágát befolyásolta. 

Nem kellett sokáig várnom a válaszra, mert az író, ezzel az idézettel, szinte meg is adja a történet keretét, hangulatát, tartalmát és így folytatja, "Az az úgynevezett árnyék a tüdőmön ismét egész létezésemre vetett árnyékot." A helyszín a Grafenhof-i szanatórium, itt kellene az orvosok és ápolók "gyógyművészetének" segítségével a fiatal írónak a gyógyulás útjára lépnie. Kritikus, "kívülről szemlélődő" álláspontját Bernhard továbbra is megtartja és nem hajlandó ebbe a remény nélküli, halálszagú világba tartozni. De ott kell élnie és ahol több időt is tölt az ember, oda valahogy mégis csak be kell illeszkedni, az ottani szabályokat, be kell tartania, a közösség életébe - még ha a kényszer is viszi, részt kell vennie.

Itt is eluralkodott az egymásra utalt emberközösség minden lehetséges visszássága, itt is a bizalmatlanság, az irigység és az akaratosság uralkodott, de éppígy a jókedv meg a tréfa is, még ha az utóbbiak e szenvedő fiatalemberek állapotának megfelelően igen haloványnak bizonyultak is. 

Hogyan lehet beilleszkedni egy kórház zsúfolt kórtermének mindennapjaiba? Kell-e egyáltalán, vagy kívülálló, nem odatartozó tud-e maradni az ember? Feltétele-e a gyógyulásnak  a környezettel való azonosulás? Több kérdés is felmerült bennem, leginkább az érdekelt, és ez Bernhardot is foglalkoztatta, hogy ha a benti, a kórházi világnak megadja magát, akkor mennyit veszít el a kinti világból, a családi kapcsolataiból, abból, amit még egészségesként felépített. Mi kell ahhoz, hogy az egyensúly megmaradjon? Hogyan kell betegként élni úgy, hogy majd meggyógyulva azt az életet folytathassa amit kint hagyott, félbehagyott. "Nem az ittlétet gyűlöltem immár, hanem az ottlétet, az odakintet gyűlöltem, mindent, ami más."

Nagy küzdelem a betegségtudat és kettős dolog is. Egyrészt felismerni és belátni a saját betegállapotát, ezt úgy végig gondolni, hogy a környezet hatásai kikerülhetetlenek, körülötte a lemondás, a halál, sőt a mindennapi halálban már szinte az együtt halás is benne van. Másrészt az elhatározás a gyógyulás felé, még akkor is, ha kétsége van és erőteljes bizalomhiánya az orvosok felé. A rászorultság és kiszolgáltatottság érzése főként azt a lehetőséget tompítja, hogy az életének menetét a saját kezében tudja tartani. Egy 18 éves fiatal, pedig akármennyire is beteg, ezt a érzést nem engedi el, de ez idősebb korban sincs másképpen. Ott, ahol ő fekszik és vár a mindig mást mutató diagnózisra, nincs más módja, hogy önmagát megtartsa, mint az emlékezés, a számvetés, a gyökerek megtartása is. 

Bernhard már meghozta ezt a döntést ( Nagy levegő, Egy döntés) és a "betegség és a halál matematikájának magasiskoláját" alapos megfontoltsággal, tényszerűen és önmagát felülmúlva járja ki. 

Thomas Bernhard további könyveivel való ismerkedéshez elengedhetetlen, hogy az önéletrajzi írásait elolvassuk.