Kinek íródik egy memoár? Kinek ír az ember, kinek kutatja, jegyzeteli, elképesztő nagy munkát fektetve minden vele megtörtént esemény rögzítésébe? Én azt mondom, elsősorban magának írja. Nem azért, hogy önmagát megörökítse, hanem, hogy önmagában örökítve, emlékezve legyen mindaz, ami történt. Ez az írói rész, feladat. Mi az olvasó része, feladata? Hogy bele tudjon telepedni, vele tudjon újra élni, hogy kellően nyitott és érdeklődő legyen 1200 oldalnyi könyvre. Az élet több mint 1200 oldal. Induljunk ki ebből. Minden nem leírható, mert nem emlékszünk rá, mert nem tartjuk lényegesnek, mert esetleg másokat hozunk be, akik ezt nem akarnák. Talán több a kimaradt emlék, mint amit Nádas megoszt velünk. De. amit ránk bíz, az felfoghatatlanul sok. Egyszerre sok és szinte beláthatatlan, vele együtt osztjuk a történelmét ostrom előttre és ostrom utánra. Vele együtt változunk, növünk fel, ismerünk meg és veszítünk el embereket, érzéseket, tárgyakat, leszünk része a Nádas családtörténetnek és Magyarország történelmének. Rendkívüli bátorsággal és valami belülről áradó őszinteséggel tudja apróra boncolgatni az életét. (volt, hogy zavarba jöttem ettől a nyitottságtól). Én a memoárokat „örök könyvnek” mondom. Az örökben beleértve mindazt, amit örökségként hagynak az olvasóra. Tisztelettel elfogadom.
